„A
nép, amely sötétben jár, nagy fényességet lát” (Iz 9,1). Izajás próféta ezen
szavai ezek, és azt hirdetik, ami ezen az éjszakán történt. Ez az éjszaka más,
mit a többi: mindannyiunkat egybegyűlve talál az alighogy megszületett gyermek
körül. Lukács evangéliuma így ír arról az éjről: „Pásztorok tanyáztak a vidéken
kint a szabad ég alatt, és éjnek idején őrizték nyájukat.” A mi életünkre is vonatkoztathatjuk
ezeket a szavakat, hiszen mi is őrizzük a nyájainkat, a dolgainkkal
foglalkozunk, legyenek vigasztalóak vagy kemények, egyszerűek vagy bonyolultak,
vidámak vagy fájdalmasak. A szívünk rejtett zugában bizonyára mindannyian
őrzünk valami gondot, szorongást, kérdést, esetleg egy kérést. Amint akkor a
pásztoroknak, ma nekünk is megjelenik egy angyal, elénk áll és így szól
hozzánk: „Ne féljetek! íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az
egész népnek. Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus, az Úr, Dávid
városában.” Mi, akik összegyűltünk erre a szent liturgiára, mindannyian
hallottuk ezt a hangot: vannak, akik tisztán, mások kevésbé, és akadnak olyanok
is, akiknek talán régi emlékek homályába vész. Ma éjjel csak az számít, hogy mindannyian
eljöttünk otthonról, hogy meglássuk a most született gyermeket.
Természetesen
nem elég belépni a templomba. Szívünknek tovább kell mennie. A karácsony nem a
szomszéd sarkon található, nem karnyújtásnyira van tőlünk, hiába próbálják
elhitetni velünk városaink díszei és fényei. Az evangélium, amikor arról
beszél, hogy Mária és József útra keltek, úgy fogalmaz, mintha magaslatra
kellene felmenniük: „József is fölment Galilea Názáret nevű városából Júdeába,
Dávid városába”. Ez azt sugallja, hogy a karácsony nem csak úgy eljön, és nem
olyan egyértelmű, hogy megértjük, mi történik ma éjjel. Sőt, fennáll a veszély,
hogy eltévedünk. Ki kell lépnünk otthonainkból, talán éppen éjjel, ahogyan
Nikodémus tette. De még fontosabb, hogy szívünk figyelmes és éber legyen, és
kész legyen meghallani az angyal szavát. Igen, nekünk is „fel kell mennünk”
Betlehembe, „fel kell mennünk” a barlanghoz. A karácsony angyala ma éjjel
nekünk is elmondja, amit a pásztoroknak mondott: „Találtok egy jászolba
fektetett, bepólyált gyermeket”. Azért jöttünk ide, hogy meglássuk az Urat.
Igen! Jézust akarjuk látni. Ő pedig egy bepólyált gyermek. Kicsi és védtelen.
Mégis ő a mi megváltónk. Ez igazán lehetetlennek tűnik. Hogyan lehet egy
gyermek a Megváltó?
Íme
ezért van az, hogy a karácsony nem magától értetődik. Nem jön el csak úgy,
különösképpen számunkra nem: hiszen mi ahhoz szoktunk, hogy az erőt dicsőítjük,
csakis a hatalomnak hiszünk. Hogyan is hihetnénk el, hogy az a kicsiny gyermek,
aki ráadásul egy istállóban született, megváltja a világot? Hogyan hihetjük el
ezt, amikor látjuk a világ súlyos problémáit? Még egyértelműbbé válik ennek az
egésznek a lehetetlensége, ha belegondolunk, hogyan végzi majd ez a gyermek.
Jézus születésének a keleti egyházakban szokásos ikonján összefonódik Jézus
születésének és halálának misztériuma: a bölcső egy kicsiny sírbolt, a pólya
olyan, mint a temetkezéshez használt gyolcs, a magaslat pedig a Kálvária-hegy.
Mégis itt van a mi üdvösségünk: ebben a törékeny, gyenge és védtelen
gyermekben. A karácsony misztériuma elmondja nekünk, hogy nem kell a világ
mércéje szerint erősnek és hatalmasnak lennünk ahhoz, hogy az Úr megváltson
minket. Ez persze furcsán hangzik, hiszen mentalitásunk nem igazán ismeri fel
az üdvösség evangéliumi jeleit. Ez történt Betlehemben, a figyelmetlen,
ünnepkedvelő városban, de nem csak ez. Emlékszünk arra, ami a jászollal
történt, és meghatódunk. Jól tesszük, de ebben a jelenetben ott van a kemény
valóság, hogy ez a város nem képes befogadni két idegen fiatalt és születőben
lévő gyermeküket. Az emberek nem találnak helyet számukra. Minden hely foglalt,
és Jézusnak kint, egy istállóban kell megszületnie. Régi történet ez, mégis
nagyon aktuális.
Ezen
az éjszakán jogosan hatódunk meg, de nem Betlehem közönye miatt, amely a mi
közönyünk is egyben. Jogosan hatódunk meg Isten nagy szeretetétől: ő eljött,
még ha mi nem is ismertük föl, ahogy János írja evangéliumának bevezetőjében:
„A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be”. Akkor sem ment el, amikor nem
nyitottunk neki ajtót. Ezért jogos a megindultságunk, és jogos, hogy eljövünk
megnézni a gyermeket. Valóban nagy dolog ez, valóban eltér minden mástól.
Bennünk is feltámad az a gyötrő vágy, amelyet Assisi Szent Ferenc érzett 1223
karácsonyán, amikor így szólt: „Látni akarom Jézust!” És kitalálta, hogy élővé
varázsolja a jászolt. A hagyomány szerint Ferenc karjába szorított egy éppen
csak világra jött gyermeket, aki az égből érkezett. A gyermek törékenysége
megérintette a szívét, és meghatotta a város minden lakóját. Így érintette meg
a betlehemi pásztorok szívét is. Ők, akik talán faragatlan és a munkától
durvává vált emberek voltak, felismerték abban a gyermekben a hozzájuk lehajló
Úr szeretetét. Ha Jézus egy palotában született volna meg, ők nem találkoztak
volna vele. Az a gyermek most itt van a szemünk előtt, hogy mi is meghatódjunk,
a pásztorokhoz és Assisi Szent Ferenchez hasonlóan átöleljük, a szívünkhöz
szorítsuk, hogy mindig velünk maradjon.
Karácsonyi
imádság
