December 3., szombat

Xavéri Szent Ferenc emléknapja, aki a XVI. században jezsuita misszionárius volt Indiában és Japánban.
147 (146). zsoltár Boldogok, akik az Urat várják

Előesti imádság
1 Áldjátok az Urat, mert jó neki énekelni,
Istenünknek kedves a dicsőítés!
2 Az Úr újjáépíti Jeruzsálemet,
a szétszórt Izraelt összegyűjti.
3 Meggyógyítja a megtört szívűeket,
és bekötözi sebeiket.
4 A csillagokat számon tartja,
mindegyiket nevén szólítja.
5 Nagy az Úr,
ereje hatalmas,
És bölcsessége mérhetetlen.
6 Az Úr fölemeli a megalázottakat,
de a gonoszokat földre tiporja.

A szentmise a 147. zsoltár három részéből az elsőt adja ajkunkra. A zsoltáros egy olyan nehéz helyzetről énekel, amely az Úr közbelépése nyomán megoldódott. Ezért buzdítja a népet, hogy zengje Isten dicséretét. Az Úr építi fel ugyanis Jeruzsálem városát, hogy a nép benne lakozhasson. Isten az építészhez hasonlít, aki övéi számára otthont épít, ahol biztonságban és békében élhetnek. Jeruzsálem neve is innen ered: a béke városa. Tisztán látszik az is, hogy az Úr nem egyenként menti meg az embereket, hanem egyetlen néppé gyűjtve össze a szétszóródottakat: „egybegyűjti Izrael szétszórtjait”. Az üdvösség abban áll, hogy egyetlen nép tagjai vagyunk. Ez az a gondolat, amely vörös szálként végigvonul a bibliai hagyomány egészén, az első oldaltól az utolsóig. Az isteni kinyilatkoztatást záró Jelenések Könyve a mennyei Jeruzsálem leírásával ér véget. A Lumen Gentium ennek jegyében így fogalmaz: „úgy tetszett Istennek, hogy az embereket ne egyenként, minden társas kapcsolat kizárásával szentelje meg és üdvözítse, hanem néppé tegye őket, mely Őt igazságban megismeri és szentül szolgál Neki” (9.). A globalizált világban – mint amilyen az új évezred kezdetén a mi világunk –, ahol úgy tűnik, egyre erősödik az individualizmus és fokozódnak a konfliktusok, a zsoltáros arra hív, hogy vegyünk részt Isten álmában: egybegyűjteni a szétszórtakat és mindenkit egyetlen népbe fogni egybe. Az Úr tapasztalt építész módjára készíti a várost lakóhelyükül. E városba gyűjti egybe a szétszórtakat és itt veszi gondjába a gyengébbeket: „meggyógyítja a megtört szívűeket, és bekötözi sebeiket”. Persze ha városaink helyzetét tekintjük, inkább látunk konfliktusokat, mint megbékélést, inkább tapasztalunk cserbenhagyást, mint befogadást, inkább találkozunk bezárkózással, mint szolidaritással. Ezért tűnik úgy, hogy az erőszakosak tervei diadalmaskodnak a gyöngéken. A zsoltáros azonban biztosít minket: „Az Úr fölemeli a megalázottakat, de a gonoszokat földre tiporja. A bibliai hit arra ösztönzi a hívők népét, hogy az Úrra hagyatkozzon és hallgasson szavára. Ő a szegények és a gyengék oltalmazója azokkal szemben, akik elnyomni és megalázni akarnak másokat. S az Úr soha nem hagyja magára népét. A zsoltáros, aki először népe békés együttélésének építőmestereként mutatta be az Urat, most úgy jellemzi, mint az ég uralkodóját, aki „a csillagokat számon tartja, mindegyiket nevén szólítja”. Az Urat ég és föld teremtőjeként ábrázolja, aki nevén szólítja az égbolt minden csillagát, mint valami mennyei sereget, amely népét, és legfőképpen a szegényeket oltalmazza. Az Úrba vetett szilárd bizalomról tanúskodik a zsoltáros, ez a bizalom teszi erőssé azt az alázatos népet, amelyet az Úr egybegyűjtött magának.
Előesti imádság