A
csodatévő Fekete Krisztus ünnepe (Esquipulas, Guatemala).
Közép-Amerikában mindenütt tisztelet övezi
Iz
49, 3. 5-6; Zsolt 39; 1Kor1,1-3; Jn 1,29-34
Az
évközi idő második vasárnapján az evangélium ismét a Jordán
partjához vezet minket, ahol Jézus megkapja Jánostól a
keresztséget. A szinoptikus evangéliumoktól eltérően, a negyedik
evangélista nem ábrázolja a keresztséget, csak utal rá azzal,
hogy János tanúságtételén keresztül Jézusra irányítja a
figyelmet. Mondhatjuk azt is, hogy – az Előszó kivételével –
ezen a részen keresztül beszéli el, hogyan lép be Jézus János
evangéliumába. A pusztai prédikátor, akinek az Úr útjait
kellett előkészítenie, látja, hogy „feléje tart” ő, akire
várakoznak a népek, akit ő állandóan keresett és hirdetett az
embereknek. János valóban arra szentelte életét, hogy előkészítse
számára az utat: minden szava arra irányult, hogy kinyissa az
emberek szívét Jézus előtt, és minden tanúságtételével
igyekezett egyengetni a hegyeket és kitölteni a szívekben tátongó
szakadékokat, hogy az Úr beléphessen. Maga a Jordánban gyakorolt
bűnbánati keresztség is annak a jele volt, hogy az emberek
megtisztulnak minden szennytől, hogy befogadhassák a messiást.
Ő
maga is reménykedett a találkozásban. Milyen elmélyülten és
milyen sokat imádkozott, hogy megvalósulhasson ez a találkozás!
Végre elérkezett a pillanat. Amikor észrevette a tömegben az ifjú
názáreti prófétát, érezte, hogy nem hiába reménykedett az
üdvözítővel való találkozásban. Ahogy a 39. zsoltár énekli:
„Bíztam, az Úrban bizakodtam, s ő lehajolt hozzám és
meghallgatta kiáltásomat (…) Sokan látják majd és megremegnek,
s eltelnek az Úr iránt bizalommal.” A János és Jézus közti
találkozás különleges és megismételhetetlen esemény volt
ugyan, mégis megnyitotta az utat sok más találkozás előtt is.
Tulajdonképpen felvázolja ezeknek a találkozásoknak az alapvető
jellemzőit, szinte modell-értékűvé teszi ezt a találkozást.
Rögtön utána újabb találkozások jönnek: Andrással és a másik
tanítvánnyal ugyanott, a Jordán partjánál, aztán Simon
Péterrel, Fülöppel, Natánáellel és mindazokkal, akik minden
nemzedékben meghallgatják az evangéliumi igehirdetést, szívükben
egyesülnek vele, beleértve minket magunkat is.
Az
evangélista a maga szimbólumokkal teli elbeszélő stílusában
jegyzi meg: János látja, hogy Jézus közeledik feléje. Jézus az,
aki János felé közeledik, és nem fordítva. Nem az emberek mennek
Jézus elé, hanem Ő az, aki felénk jön. Ezt a misztériumot
ünnepeltük karácsonykor, amikor Jézus eljött, hogy az emberek
között vegyen szállást. Mi pedig olyan kevéssé vagyunk
hozzászokva ahhoz, hogy az Úr felé menjünk, hogy amikor Isten Fia
eljön a földre, be sem fogadjuk: „A tulajdonába jött, de övéi
nem fogadták be.” (Jn 1,11) Pál apostol nagyon világosan írja
le, hogy ki kezdeményezi a találkozást. A Fiú megtestesüléséről
így ír: „bár Isten alakjában létezett, nem tartotta Istennel
való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz
ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot
vett fel, és hasonló lett az emberekhez.” (Fil 2, 6-7) Az Úr
tehát leszállt hozzánk, hogy közöttünk lakjon, testvérünk,
barátunk, megváltónk legyen.
De
hogyan vehetjük észre a közénk jövő Urat? Hogyan kerüljük el,
hogy zárva találja ajtónkat, miközben erre jár? Amikor
Keresztelő János meglátja Jézust, így szól: „Nem ismertem
őt”. Nem túl valószerű ez a megállapítás, hiszen rokonok és
egyidősek voltak (hat hónap korkülönbség volt csak közöttük).
János azonban valójában nem ismerte Jézus igazi arcát. Bár
látta az arcvonásait, és felismerte bennük a jóságot, mélyebben
meg kellett ismernie, bensőségesebb lelki találkozásra volt
szüksége, hogy megértse Jézus misztériumát.
Így
van ez mindannyiunkkal. Talán sokan azt hisszük, hogy ismerjük már
az Urat, és éppen eléggé ismerjük az evangéliumot, ezért úgy
érezzük, nem kell mélyebben megismernünk sem Jézust, sem az
evangéliumot. De ha csak egy kicsit elgondolkodunk ezen, rájövünk,
hogy még csak az elején vagyunk az útnak, amelyen járva
megismerjük és életre váltjuk az evangéliumot. Ha János, aki
oly nagy volt lélekben, azt mondja: „Nem ismertem őt”,
mennyivel inkább ezt kell mondanunk nekünk? Röviddel ezelőtt a
Keresztelő így szólt a tömeghez: „Köztetek áll az, akit ti
nem ismertek!”(Jn 1, 26)
Tanulnunk
kell Jánostól, hogy észrevegyük a felénk közeledő Jézust. De
hogyan tanulhatunk tőle? Elég, ha szívünkkel hallgatjuk az
evangéliumot. Próbáljuk meg, és észre fogjuk venni a felénk
közeledő Urat. Látni fogjuk őt, mint „bárányt, aki elveszi a
világ bűneit”. Látni fogjuk, amint magára veszi
erőfeszítéseinket, félelmeinket, keresztjeinket, kétségeinket,
bizonytalanságainkat, bűneinket. Ebből az ismeretből kiindulva
követhetjük majd. Így történt Palesztina eldugott kis
szögletében is. Szenvedélyes érzelmek, útkeresés és
összetűzések közepette elkezdődik Isten szavának hosszú
zarándoklata a világ útjain. Ebben az emberben szemléli János
azt, aki sokakat megment majd, aki a vállára veszi a világ bűnét
(ezt jelenti, hogy „elveszi” a bűnöket), eltörli az erőszakos
kötelékeket, melyek ma is megkeserítik az emberek életét. Ez a
bárány (nem egy farkasról van szó) eljön, hogy megszabadítson a
bűn, az erőszak és a másokkal való visszaélés logikájától.
„Nézzétek, az Isten báránya!” – János szavai akkor lesznek
majd érthetőek, amikor Pilátus úgy mutatja be a töviskoronával
koronázott, köpésekkel beszennyezett Jézust, hogy „Íme, az
ember”. Ez a szabadító egy bárány, szegény, gyenge, védtelen,
aki nem azért jött, hogy önmagát mentse meg. Egész életét
másokért élte, egészen a haláláig.
Imádság
az Úr napján
