Iz 60,1–6; Zsolt 71; Ef 3,2–3. 5–6; Mt 2,1–12.
„Hordozd
körül tekintetedet és lásd: mind egybegyűlnek és idejönnek hozzád. Fiaid messze
távolból érkeznek, s a lányaidat ölükben hozzák.” Izajás próféta e szavai
vezetik be Vízkereszt ünnepét. A liturgia azt tárja elénk, ahogy az emberek az
Úr felé mennek. A mai napot mintha az egyetemesség vágya és sürgetése járja át:
az egyház mélyről feltörő vágya, hogy a föld népeinek és nemzeteinek már ne
kelljen túl sokat várniuk, hogy Jézussal találkozzanak. Ő még éppen hogy csak
megszületett, még beszélni sem tud, de a népek már találkozhatnak vele,
láthatják, befogadhatják és hódolhatnak előtte. Nem hittérítésről szól ez a
vágy, sokkal inkább arról, hogy mindenkinek megmutassuk Isten jóságát és
szeretetét, amely odáig megy, hogy saját Fiát küldi el közénk. Azután meg
minden ember szíve mélyén ott él a vágy Isten iránt. Ez a vágy mondatja a
bölcsekkel Heródesnek: „Láttuk csillagát napkeleten, s eljöttünk, hogy
bemutassuk neki hódolatunkat”. Messze földek gazdag, tanult lakói voltak, akik
napkeletről indultak Izrael földjére, hogy hódoljanak az újszülött „király”
előtt. Ez minden hívő feladata is: kilépni önmagunkból és útra kelni, elindulni
tovább. Az egyház, ahogy az emberi szív mélységeit fürkészi, a kezdetektől
fogva az egész emberiséget látta a bölcsekben. A Vízkereszt megünneplésével is
abban akar segíteni, minden embernek, hogy találkozhasson a Gyermekkel. Az
üdvösség ugyanis teljes egészében a vele való találkozáson múlik.
Karácsony
éjjelén Jézus az Izrael legmegvetettebbjei közé tartozó pásztoroknak
nyilatkoztatta ki magát; ők voltak az elsők, akik egy kis melegséget vittek a hideg
betlehemi istállóba. Most bölcsek érkeznek a távoli napkeletről, és ők is
megláthatják a gyermeket. A pásztorok és a napkeleti bölcsek egymástól nagyon
különböző emberek, mégis van valami, ami közös történetükben: az ég. A
pásztorok nem azért indultak el, mert jók voltak, hanem mert amikor önmagukról
az égre emelték tekintetüket, meglátták az angyalokat, meghallgatták szavukat
és engedelmeskedtek a hallottaknak. Ugyanígy a napkeleti bölcsek: egy új,
igazságosabb világot vártak, és amikor saját világukról fölemelték
tekintetüket, az égre, megláttak egy „csillagot”. S ahogy a pásztorok az
angyalok szavát, úgy követték ők is a csillagot. A pásztorok és a bölcsek
egyaránt azt sugallják, hogy a Jézussal való találkozáshoz tekintetünket fel
kell emelnünk önmagunkról és fürkésznünk kell azokat az üzeneteket és jeleket,
amelyekkel az Úr utunkat szegélyezi. A bölcseknek, de még a pásztoroknak sem
volt mindjárt minden világos. Nem véletlenül jegyzi meg az evangélista, hogy a
csillag egyszer csak eltűnt. E zarándokok azonban nem csüggedtek el, hiszen az
üdvösség vágya mélyen élt bennük, és a csillag valóban megérintette a szívüket.
Jeruzsálembe érve Heródeshez fordultak magyarázatért, figyelmesen meghallgatták
válaszát és tüstént folytatták útjukat. Azt mondhatjuk, hogy az írások vették
át a csillag helyét. Az Úr azonban nem fukarkodik a jelekkel: alig hagyják el
Jeruzsálemet, amikor a csillag újra föltűnik, ők pedig „nagyon megörültek”,
jegyzi meg az evangélista. Mi, akik gyakran azzal büntetjük magunkat, hogy mi akarjuk
vezetni saját magunkat, megfosztjuk magunkat az örömtől, hogy miénk legyen a
„csillag”. Bizony megkönnyebbülés meglátni a csillagot, érezni, hogy valaki
vezet és nem vagyunk magunkra hagyva, nem vagyunk kiszolgáltatva sorsunknak.
A
napkeleti bölcsek annak újbóli fölfedezésére buzdítanak, hogy milyen öröm a
csillagtól függeni. Ez a csillag pedig az evangélium, az Úr Igéje: „Szavad ...
világosság az utamon” – énekli a zsoltáros (119,105). Ez a világosság vezet el
minket a gyermekhez. Ha nem hallgatjuk, nem olvassuk az evangéliumot, nem
elmélkedünk róla, nem igyekszünk tettekre váltani, akkor nem tudunk találkozni
Jézussal. A napkeleti bölcsek a csillagot követve eljutottak Jézushoz. Belépve
„meglátták a gyermeket anyjával, Máriával. Leborultak és hódoltak neki”.
Valószínűleg életükben először borultak le valaki előtt. Most, hogy már képesek
voltak tovább látni önmagunknál, felismerték a Gyermekben az üdvözítőt. Szívük
mélyéről fakadt ez az őszinte gesztus. Máriával, Józseffel és a pásztorokkal
együtt ők is megértették, hogy az üdvözülés – akkor és most egyaránt – abban
áll, hogy befogadjuk szívünkbe ezt a gyenge és védtelen gyermeket. S vele
együtt ma is minden elesett és védtelen embert.
Egészen más volt Heródesnek és Jeruzsálem lakóinak a
válasza. A gyermek hírére a napkeleti bölcsekkel és a pásztorokkal ellentétben
nem töltötte el őket öröm, éppen ellenkezőleg, mind zavarba jöttek, Heródes
pedig egészen odáig jutott, hogy elhatározza Jézus halálát. Most a bölcsek
mentik meg a Gyermeket, ők ragadják ki Heródes kegyetlen karmai közül. Más úton
tértek vissza hazájukba, ahogy az evangélista írja. Hiszen amikor az ember az
Úrral találkozik és befogadja szívébe, többé már nem olyan, mint azelőtt, és
nem járhat többé a megszokott útjain. Megváltoztatja életét, és ezzel együtt
magatartását is. A bölcsek ma mellettünk állnak, sőt egy kicsit előttünk, hogy
segítsenek felemelni a tekintetünket önmagunkról a csillagra. Előttünk járnak,
hogy vezessenek a világ oly sok jászla felé, ahol a kicsinyek és elesettek
fekszenek. Boldogok vagyunk, ha a pásztorokkal és a bölcsekkel együtt mi is
útra kelünk a Gyermek felé, és szeretettel gondjainkba vesszük. Valójában ő az,
aki gondunkat viseli.
Karácsonyi imádság
