Január 24., kedd


Imádság az egyházak egységéért. Emlékezzünk meg különösen az európai és az amerikai keresztény közösségekről.

40. (39) zsoltár Lásd, itt vagyok, hogy teljesítsem akaratodat



2 Bíztam, az Úrban bizakodtam,
s ő lehajolt hozzám
és meghallgatta kiáltásomat.
3 Kiszabadított a sírgödörből,
ki az iszapból és mocsárból.
Sziklára állította lábamat,
és megszilárdította léptemet.
7 Te nem kívánsz véres vagy ételáldozatot,
de megnyitottad fülem a hallásra.
Nem követelsz égő és engesztelő áldozatot,
8 így szólok hát hozzád: Lásd, itt vagyok!
A könyvtekercsben rólam írták,
10 Az Úr igazságát hirdetem a nagy közösségben.
Nézd, ajkam nem hallgatott, Uram, te ezt tudod.
11 Nem rejtettem el szívembe igaz tetteidet,
magasztaltam hűségedet és segítségedet.
Kegyelmedről nem hallgattam,
a nagy közösség előtt hűségedet nem titkoltam.

Néhány nappal ezelőtt a liturgiában a 40. zsoltár utolsó soraival imádkoztunk, ma a zsoltár első sorait adja ajkunkra. A hívő ember megköszöni az Úrnak, hogy segítségére sietett, amikor élete veszélyben volt. Kitartóan imádkozott az Úrhoz, és az megmentette őt. Amikor a zsoltáros kitartóan mondja: „Bíztam az Úrban, bizakodtam”, hangsúlyozni akarja, hogy az Úrba vetett reménység válaszra talál. Az Úr sosem okoz csalódást a benne reménykedőnek. Így folytatja a zsoltáros: „s ő lehajolt hozzám és meghallgatta kiáltásomat” (2). Az Úr jóságos atya, aki figyel gyermekei kiáltására, meghallgatja őket és rögtön lehajol hozzájuk, hogy segítsen nekik. Isten azonnali irgalma a hívő szívéből „új éneket” fakaszt. A zsoltáros, mintha ki akarná emelni Isten irgalmának elsőségét, Istenre hagyja a kezdeményezést: „Ajkamra új éneket adott, Istenünk magasztalására” (3). A hívő csak az Istenben bízott, „aki a bálványok szolgáit nem követi, sem azokat, akik csalfa ámításnak élnek” (5). Tilos bármiféle bálványimádás. Csak az Isten az Ura életének. Ez a bibliai hívő hite: nem szertartások és szabályok kérdése, a szív, a bizalom, az Úrra hagyatkozás az, ami számít. Ezért mondhatja a zsoltáros: „Te nem kívánsz véres vagy ételáldozatot… Nem követelsz égő- és engesztelő áldozatot” (7). A hívő megérti, hogy a hit nem áldozati szertartásokból fakad, hanem az Isten meghallgatásából. Ezért énekel így a zsoltáros: „megnyitottad fülem a hallásra”, meghallgatta az Úr Szavát és rögtön válaszol rá: „így szólok hát hozzád: Lásd, itt vagyok!” (8). Ezekben a rövid mondatokban a bibliai hit belső dimenziója mutatkozik meg, azé a hité, mely alakítja a szívet és megvilágosítja a viselkedést. Belső hit, de nem privát. A hívő szükségét érzi annak, hogy a közösség előtt tegyen tanúságot az Úrtól kapott szeretetről: „Az Úr igazságát hirdetem a nagy közösségben. Nézd, ajkam nem hallgatott, Uram, te ezt tudod” (10). Az Úr szeretetéről való nyilvános tanúságtétel tényleg lényeges része a bibliai hitnek. Az Úr nem egyénileg, az embereket egymástól elszakítva ment meg. Az Úr mindenkit egy néppé egyesítve vált meg, megszabadítva minket a magányosság és a halál láncaiból. Az Isten megváltottjainak népe, amelyet egyszerre vonatkoztathatunk Izraelre és az egyházra, arra hivatott, hogy a világ előtt – mindenki a maga módján – tanúságot tegyen arról, hogy a szeretet átformálja a szívet és egybegyűjti az elveszetteket. Ezért énekel így a hívő ember: „Nem rejtettem el szívembe igaz tetteidet” (11). Hozzátartozik a hithez, hogy látható tanújelei tegyünk az Isten mindenki iránti szeretetének, amelyből senki sincs kizárva: „Kegyelmedről nem hallgattam, a nagy közösség előtt hűségedet nem titkoltam (11), énekli a zsoltáros. Az Úr az egész közösségre bízza azt a küldetést, hogy mutassa meg a világnak szeretete átalakító erejét.
Imádság az Úr anyjával, Máriával