Imádság a keresztények egységéért, különösen a protestáns – evangélikus, református, metodista, pünkösdi – egyházakkal.
Iz
8,23b–9,3; Zs 26; 1Kor 1,10–13.17; Mt 4,12–23
„Amikor
(Jézus) meghallotta, hogy Jánost fogságba vetették, visszavonult
Galileába.” Így kezdődik az évközi idő harmadik vasárnapjának
evangéliuma. Az evangélista mintha hangsúlyozni akarná,
hogy Jézus igehirdetése János letartóztatása után veszi
kezdetét, amikor Heródes véget vetett a Keresztelő
igehirdetésének. Keresztelő János börtönbe vetése után az
igazság hangja nem hallatszott többé, és a puszta ismét puszta
lett: élet és szavak nélküli hely. Ám Jeruzsálem és egész
környéke is elnémult, nem volt többé prófétája. Jézus nem
törődött bele ebbe a csendbe, amelyet Heródes elrendelt. Nem
akarta, hogy az emberek, akiket látott a Jordán folyónál
bűnbánóan és reménnyel telve sorakozni, a keresztségre várva,
az előírásos és külsőséges vallásosság rabjai maradjanak,
vagy pedig az élet sivárságából és az igaz szavak hiányából
származó erőszak igájába hajtsák fejüket. Beszélni kezdett,
de már nem Júdeában, mint János, hanem Galileában, a
peremvidéken, Palesztina három tartománya közül a legészakibb
fekvésűben. Jézus idejében nagy számban éltek itt pogányok, és
ezért rossz hírű vidék volt. Pedig éppen ezen a periférikus,
a fővárostól távol eső helyen kezdi meg Jézus az igehirdetését
(1,14). Innen gyűjti első tanítványait (1,16), és a feltámadott
Jézus is itt várja tanítványait, hogy másodszor is elkezdje
hirdetni az evangéliumot.
Vagyis
Galilea mintha szimbolikus hely lenne: ha választani kell egy
helyet, hogy onnan induljon el az evangélium hirdetése, akkor annak
egy félreeső, peremre szorult, kirekesztett, megvetett, szegény
helynek kell lennie, amely nem számít az emberek szemében. A népek
Galileájában hangzik el először az evangélium, az örömhír.
Itt, a pogányok és a kirekesztettek között mondja el Jézus
először: „Beteljesedett az idő”. Befejeződött az erőszak, a
gyűlölet, az elhagyatottság, az ellenségeskedés ideje és
elkezdődik az igazságosság és a béke ideje. Az emberi
történelemben fordulat következik be: „közel van a mennyek
országa.” Eljött a szeretet, a megbocsátás, a szabadulás
országa, ahol Isten uralkodik: ettől a pillanattól kezd jelen
lenni az emberek életében.
Ami
Ninivében történt Jónás prédikációja nyomán, az most a maga
teljességében az egész világ számára valósággá válik a
Galileai-tó partján. Ninive, az asszír főváros és a „háromnapi
járóföldre terjedő nagy város” minden város jelképe, a mai
városoké is, ahol az emberi romlottság a pusztulás felé vezet.
Az Úr akkor arra kényszerítette Jónást, hogy a város utcáin
járva bűnbánatot hirdessen mindenkinek. Azt írja a próféta,
hogy a prédikáció végén „Ninive lakói hittek Istenben (…)
és megbánta Isten a rosszat, amelyről azt mondta, hogy rájuk
hozza, és nem hozta rájuk”. „De Jónásnál nagyobb van itt”
(Mt 12, 41) – olvassuk az evangéliumban. Jézus maga az
evangélium. Nem azért jött, hogy új hittételt mutasson be, vagy
egy új igazságról beszéljen, amelyet az embereknek meg kell
érteniük és tovább kell adniuk.
Az
örömhír az, hogy Jézuson keresztül végre kezdetét veszi Isten
uralma az emberi történelemben. Ezért csatlakozhatunk a próféta
szavához: „Milyen szép a hegyeken annak a lába, aki jó hírt
hoz; aki békét hirdet, örömhírt hoz, és kikiáltja a
szabadulást. Aki azt mondja Sionnak: ’Királlyá lett a te
Istened’” (Iz 52,7).
Isten
közbelép, de az embereknek válaszul tenni kell valamit. „Térjetek
meg” – kérte mindenkitől Jézus. Ezt ismétli meg a
Tibériás-tavánál Simonnak és Andrásnak is, amikor kivetni
készülnek hálóikat; majd folytatva útját, ezt javasolja két
másik testvérnek, Jakabnak és Jánosnak is, akik szintén azzal
vannak elfoglalva, hogy kivessék hálójukat. Egyszerű
munkásemberek voltak, néhányan még tisztátalannak és kétes
hírnevűnek is tartották őket, mégis éppen nekik szánja ezt a
rendkívüli életet: „Gyertek, kövessetek, és emberek halászává
teszlek benneteket.” Jézus, talán a számukra érthető egyetlen
nyelven az élet új perspektíváját ajánlja fel nekik. Ez az élet
már nem a halászat a megszokott hálóval, a jól bevált
ritmusban, hanem egy olyan lét, amely új tengerbe, a történelem
tengerébe merülve zajlik: embereket kell „kihalászniuk” a
világ háborgó vizeiből, hogy a szabadulás felé vezessék őket.
A négy halász számára új idő, új történet kezdődött el, új
társaságban, már nem halakkal, hanem emberekkel.
Az
Úr eljön mindennapjaink, életünk tengeréhez, és miközben mi a
mindenkori fájdalmaktól és fáradtságtól megtörten a hálóink
foltozásával vagyunk elfoglalva, ugyanazt a régi meghívást
halljuk: „Gyertek, kövessetek, és emberek halászává teszlek
benneteket.” Az evangélium megjegyzi, hogy mind a négyen „azon
nyomban” otthagyták hálóikat és követték őt. Pál apostol a
következőt írja: „Az idő rövid, azért akinek van felesége,
éljen úgy, mintha nem volna, aki sír, mintha nem sírna, aki
örül, mintha nem örülne, aki vásárol, mintha meg sem tartaná, s
aki felhasználja a világ dolgait, mintha nem élne velük, mert ez
a világ elmúlik” (7,29-31). Az érzelmek, a sírás, az öröm, a
vásárlás, a dolgok használata gyakran olyannyira kitöltik a
napjainkat, a gondolatainkat, az életünket, hogy kibogozhatatlan
hálóba zárnak minket. Az Úr nem azért jön, hogy gyötörjön,
hanem hogy kiszabadítsa életünket ebből az összegabalyodott
hálóból, hogy tágasabbá tegye. Azt akarja, hogy a szeretetünk
sok ember felé áradjon, ne csak magunk miatt sírjunk, hanem a
szenvedők miatt is; azt akarja, hogy az öröm ne keveseké, hanem
sokaké legyen, hogy e világ javainak használata ne néhány ember
kiváltsága legyen, hanem mindenkié.
Imádság
az Úr napján
