Imádkozzunk,
hogy béke legyen a világban és véget érjen minden háború.
Szám 6,22–27; Zsolt 67 (66); Gal 4,4–7; Lk 2,16–21.
„Áldjon meg az Úr és oltalmazzon! Ragyogtassa rád
arcát az Úr, s legyen hozzád jóságos! Fordítsa feléd arcát az Úr, s adjon békét
tenéked!” (Szám 6,24–25). Ezzel az ősi áldással lépünk át az új évbe, annak
biztos tudatában, hogy az Úr nap nap után őrködik majd fölöttünk, mellettünk
lesz és elkísér minket. „Tekintetem azokon pihen, Akik alázatosak és megtört
szívűek, és akik remegve félik a szavam”, olvassuk Izajás könyvében (Iz 66,2).
Igen, ennek az új évnek a hajnalán az Úr tekintete az alázatosakon és gyöngéken
pihen, azon aki készséges szívvel hallgatja az evangélium tanítását és nap mint
nap törekszik arra, hogy tettekre váltsa.
Az evangélium újra a betlehemi pásztorokat állítja
lelki szemeink, szívünk tekintete elé. Példát adnak ők a hívő embernek. Annyira
tisztátalannak és bűnösnek tekintették őket, hogy ki voltak zárva a hivatalos
vallásos életből, Isten tekintete mégis rajtuk pihent meg: az éjszaka megtelt
világossággal, életük pedig értelmet nyert, célt, amely felé tarthatnak. Ezek
az egyszerű pásztorok lettek „az első keresztények”: meghallgatták az angyal
szavát, és nyájukat ott hagyva elindultak a megjelölt hely felé. A keresztény
mindig „kilép” önmagából és megszokott keretei közül, hogy elinduljon az Úr és
a többi ember felé. Telve van irgalmasságal Ferenc pápa azon felszólítása, hogy
ne abban a félelemben éljünk, hogy elveszítjük az üdvözülteket, hanem hogy
hagyjuk magunkat attól a vágytól vezérelni, hogy megmentsük, aki elveszett.
A barlanghoz érkező pásztorok – most az ő
tekintetüké a főszerep – egy gyermeket láttak. „Miután pedig meglátták – úgy is
mondhatnánk: szemlélték – elhíresztelték azt, amit a gyermek felől hallottak.”
Ez a kicsi jelenet magában foglalja a keresztény ember egész életét. Míg az
előző éjszakán az angyalok beszéltek nekik a gyermekről, nem nehéz elképzelni,
hogy a barlangban Mária volt az, aki a Fiúról beszélt. Minden bizonnyal
bemutatta őt nekik. Nélküle nehezen érthették volna meg ezt a misztériumot.
Mária, aki „megjegyezte mindezeket a dolgokat, és el-elgondolkodott rajtuk
szívében”, jól tudta, milyen titok lakozik abban a gyermekben.
A mai nap liturgiája hihetetlen gyengédséggel
irányítja Máriára figyelmünket, hogy Isten Anyjaként ünnepeljük és tiszteljük.
Hét nap telt el karácsony óta, amikor tekintetünket az újszülött gyermekre
emeltük, és vele együtt mindenkire, aki kicsi és szegény ezen a világon. Az
egyház ma szükségét érzi, hogy az anyára tekintsen, őt ünnepelje. Persze fontos
megjegyeznünk, hogy amikor őt szemléljük, nem egyedül találjuk: ott van Jézus a
karján. Amikor a pásztorok Betlehembe értek, „megtalálták Máriát, Józsefet és a
gyermeket”, írja az evangélium. Jó, hogy már nem a jászolban látjuk a gyermek
Jézust, hanem Mária karjában, aki megmutatja azoknak az egyszerű pásztoroknak,
és azután minden korok egyszerű tanítványainak. Mária, ahogy ölében vagy
karjaiban tartja Jézust: ez az egyik legbensőségesebb, leggyengédebb ábrázolása
a megtestesülés misztériumának. A keleti egyház hagyományában olyan erős az anya
és a Fiú közötti kötelék, hogy Máriát soha nem ábrázolják Jézus nélkül: ő azért
a Gyermekért van, az a feladata, hogy megszülje és megmutassa őt a világnak. Ez
az ikon Máriát, Jézus anyját ábrázolja, de ez az egyház és minden hívő képe is:
amint szeretettel átöleli az Urat és megmutatja a világnak.
A pásztorokhoz hasonlóan, akik a barlangból kilépve
Istent dicsőítve és magasztalva tértek haza, nekünk is az ő energiájukkal és
lendületükkel kellene átlépnünk a régiből az új évezredbe, Jézussal a karunkon,
hogy szeressük és megmutassuk őt a világnak. Milyen nagy vigasztalást
jelentene, ha ma rólunk is leírhatná valaki ezeket a szavakat: „aki csak
hallotta, csodálkozott [...] beszédén”. Sajnos városainkban az emberek egészen
más dolgokon csodálkoznak! Talán fel kellene tennünk magunknak azt a kérdést
is, hogy vannak-e ma „pásztorok” (és ne felejtsük: minden hívő „pásztora”
testvéreinek!), akik át tudják adni városaink lakóinak a Gyermekkel való
találkozás örömét.
Bevett hagyomány, hogy az év első napján az egyház
imádságban egyesül, hogy kiesdje a békét. Olyan ez, mintha kiterjesztenénk az
egész világra, a népek családjára azt az áldást, amelyet a Számok Könyvéből
meghallgattunk: „Fordítsa feléd arcát az Úr, s adjon békét tenéked!”. Oly nagy
szükség van arra, hogy az Úr tekintete átölelje a népeket! Az utóbbi időkben
sajnálatos módon mintha kiújultak volna a konfliktusok, ezért ennek megfelelően
a mi imádságunknak is intenzívebbé kell válnia a békéért. Tudjuk, hogy a
békéhez az emberek kitartó fáradozása kell, de a béke mindenekelőtt ajándék,
amely odafentről jön, a szeretet Lelkének gyümölcse, aki az emberek szívében
munkálkodik. Az új év kezdetén vegyük át az angyalok énekét, amelyet karácsony
éjszakáján zengtek: „Békesség a földön a jóakarat embereinek”. Ez a mi
imádságunk ennek az új évnek a hajnalán. Szálljon le az Úr Lelke az emberek
szívébe, oldja fel keménységüket, hogy gyöngédségre induljanak a Gyermek
gyengesége láttán; változtassa meg városaink szívét, űzze távol tőlük a
gyűlöletet, az irigységet, a megszólást, a durvaságot, a közönyt; változtassa
meg a háborúban álló nemzetek és népek szívét, fegyverezze le az erőszak
szellemét és erősítse meg mindazokat, akik a békéért fáradoznak; töltse el
irgalommal a gazdag népek szívét, hogy ne legyenek vakok a szegény népek
szükségleteire, inkább versengjenek egymással a nagylelkűségben; érintse meg a
szegény népek szívét, hogy az erőszakot maguk mögött hagyva a fejlődés útjára
lépjenek; alakítsa át minden ember
szívét, hogy mindannyian újra felfedezzék az egyetlen Isten arcát, aki Atyja
mindenkinek.
Karácsonyi
imádság
