Szof
2,3;3,12–13; Zsolt 145; 1Kor 1,26–31; Mt 5,1–12
Az
évközi idő negyedik vasárnapjának evangéliumával kezdődik az
a nagyívű beszéd, amely Máté evangéliumának három fejezetét
öleli át, az ötödiktől a hetedikig. Ez a hegyi beszéd, a
tanítványok nagykönyve. Máté különleges hangsúlyt ad ennek az
üzenetnek. Elbeszélésében Jézus felmegy egy hegyre, az isteni
szózatok kiváltságos helyére, mintegy párhuzamot teremtve ezzel
Istennek a népével kötött régi és új szövetsége között. Az
első szövetség akkor köttetett, amikor Mózes megkapta a
törvényeket a Sínai-hegyen. A második szövetségre most kerül
pecsét, amikor a nyolc boldogság hegyén elhangzik az új törvény.
A múlt vasárnapi evangéliumban láttuk az első tanítványokat és
a Jézus köré gyülekező tömegeket. Ezeket a férfiakat és
asszonyokat azok a szavak hódították meg, amelyek annyira
különböztek a megszokott szavaktól. Mert Jézus nem úgy
tanított, ahogyan a korabeli tanítók általában (mindenfelé
voltak ilyenek): ő úgy beszélt, „mint akinek hatalma van” –
jegyzi meg az evangélista a hegyi beszéd végén. Annak az embernek
a hatalma ez, aki azért jött, hogy szolgálja a többieket, nem
pedig azért, hogy őt szolgálják, annak a hatalma ez, aki kész
volt az életénél is jobban szeretni az evangéliumot. Az emberek,
akik meghallgatták, érzékelték mindezt, a szavak élettel és
igazsággal voltak tele számukra. Sokan voltak közülük fáradtak,
betegek, szegények, koldusok, voltak köztük erőszakosak, gőgösek
és elkeseredettek is.
Jézus
már napok óta köztük volt. El tudjuk képzelni, ahogyan nézi
ezeket az embereket, akik sokszor áldozatok árán követik őt:
kérdezgeti, meghallgatja őket, néhányuknak megjegyezte a nevét
is, és legfőképpen pedig, ha az élettörténetüket nem is, de
ismeri a kérdéseiket és tudja, mire van szükségük. Együtt érez
velük. Ezt az evangéliumi jelenetet éppen ez az erős, bensőséges
együttérzés magyarázza. Amikor látja ezeket a fáradt és
elgyötört embereket, felmegy a hegyre, ahogyan az evangélium ma és
minden vasárnap felmegy a szószékre, és beszél hozzánk. A
boldogságról kezd beszélni. Ki boldog? Ki az, aki valóban boldog?
A názáreti próféta elmondja nekik, milyen az ő elképzelése
szerinti boldogság. Az izraeli hívek a zsoltárok által már
hozzászoktak, hogy a boldogságról halljanak: „Boldog az az
ember, aki az Úrban reménykedik, boldog, aki gondját viseli a
gyengének, boldog, aki az Úrban bízik.” Az ilyen ember boldognak
mondhatja magát.
Jézus
ezt az irányt követi és azt mondja, azok az emberek boldogok, akik
lélekben szegények (és ez nem azt jelenti, hogy a tettek emberei,
de lelkileg szegények), és boldogok az irgalmasok, akiket üldöznek,
a szelídek, akik szenvednek az igazságért, a tiszta szívűek és
azok is, akiket miatta gyaláznak és üldöznek. A tanítványok még
soha nem hallottak ehhez hasonló szavakat. Számunkra pedig, akik ma
hallgatjuk, saját életünktől és világunktól igen távoli
szavaknak tűnnek. Valóban irreális szavak ezek? Talán azt
mondjuk, hogy igen, szép szavak, de lehetetlen dolgokról szólnak.
Jézus számára azonban nem így van. Ő igazi, teljes, szilárd
boldogságot akar nekünk, amely ellenáll kedélyállapotunk
változásainak, és amely nem a divat és a fogyasztási igények
változékonyságának foglya. Mi valójában leginkább azt
szeretnénk, hogy valamivel jobban, nyugodtabban éljünk. Semmi
többet. Nincs kedvünk valóban „boldognak” lenni. Az
evangéliumi boldogság tehát idegenül hangzó szó számunkra, túl
mély jelentést hordoz, túlzó. Erős és jelentőségteljes szó,
és ezért túlságosan különbözik a mi gyakran jelentéktelen kis
örömeinktől. A nyolc boldogság evangéliuma kiszakít banális
életünkből, hogy egy teljesebb élet, egy sokkal mélyebb öröm
felé vezessen. A nyolc boldogság nem áll túlságosan felettünk,
mint ahogy nem állt a tömeg fölött sem, aki hallgatta. Igazán
emberi arca van: Jézus arca. Ő a boldogságok embere, a szegény,
szelíd, igazságra éhező, szenvedélyes és irgalmas ember, az
üldözött és halálra adott ember. Nézzük ezt az embert és
kövessük: akkor boldogok leszünk.
Imádság az Úr napján
