Január 7., szombat



149. zsoltár Az Úr szereti népét
Előesti imádság
1 Énekeljetek az Úrnak új éneket,
dicsérete zengjen a szentek közösségében!
2 Izrael örüljön Teremtőjének,
Sion gyermekei Királyuknak!
3 Dicsőítsék nevét körtánccal,
dobbal és lanttal zengjenek neki!
4 Mert az Úr kedveli népét,
diadalra juttatja az alázatosakat.
5 Akik hűek, vigadjanak dicsőségükben,
ujjongjanak nyugvóhelyükön.
6 Ajkukon legyen az Isten dicsérete,
és kétélű kard a kezükben.

„Énekeljetek az Úrnak új éneket” (1) – így kezdődik a Zsoltárok könyvének utolsó előtti, 149. zsoltára. A zsoltáros örömre hívja a „szent” és „hű” (haszid) izraelitákat. Haszidoknak nevezték a IV. Antiochus elnyomó hatalma elleni makkabeus felkelés harcosait is. Ezért tűnik ez a zsoltár az Izrael szabadságáért harcolók harci indulójának. Hívők és harcosok ők egyszerre, ezért énekel így a zsoltáros: „Ajkukon legyen az Isten dicsérete, és kétélű kard a kezükben” (6). Az ő feladatuk, hogy „bosszút álljanak a pogányokon és megtorolják a népeket; hogy láncra verjék királyaikat, vasbilincsbe nagyjaikat” (7–8). Isten ezen lovagjai könyörtelenül sújtanak le az ellenségre, hiszen meggyőződésük: Isten őket, hiszen az ő „megírt ítéletét” hajtják végre (9). Erre hivatkozva persze nem igazolható semmiféle igazságos háború. Egyébiránt az indokok sem hiányoznak: Isten népének szabadságát védik a hatalmasok elnyomásával szemben. De a háború mégis csak háború marad. A keresztény pedig nem feledkezhet meg arról, hogy Jézus mindig a szeretet útját választotta. Az erőszak sohasem viseli Isten nevét! Ezt a zsoltárt, a kétélű karddal kapcsolatos sorait lelki értelemben kell olvasnunk: a hívő harca ez a gonosz könyörtelen erői ellen, amelyek óriási elnyomó képességgel bírnak. „Akik hűek”, tudják, hogy a történelem igazi ura, aki mindenki és minden fölött uralkodik, mindig mellettük áll. Egzedülálló, hogy a zsoltáros az „anawim” szót is használja, amelynek jelentése: szegények, alázatosak, megalázottak, akiket az Úr a győzelemre választott ki: „az Úr kedvét leli népében, győzelemmel koszorúzza a megalázottakat” (4). A szegények, akikről a zsoltáros beszél, nem csak az elnyomottak, a nyomorultak, az igazságért üldözöttek, de a hívők is, vagyis azok, akik minden bizalmukat az Úrba vetik. A hívők és a szegények szorosan összekapcsolódnak, hiszen mindannyian mindenben az Úrtól függnek. Ez a kötelék odáig megy, hogy egyenesen egyetlen népet alkotnak. Szofóniás próféta így buzdította az Úr szegényeit (anawim): „keressétek az Urat ti, szegényei a földnek, akik teljesítitek parancsait. Keressétek az igazságot, keressétek az alázatot, talán menedéket találtok az Úr haragjának napján” (Szof 2,3). A történelem legyőzöttjeinek tűnnek, valójában azonban ők a győztesek. Az evangéliumban válik majd ez egyértelművé, amikor a „szelíd és alázatos szívű” Jézus velük azonosítja magát, halálával és föltámadásával pedig véglegesen legyőzi a gonoszt és a halált.
Előesti imádság