149. zsoltár Az Úr szereti népét
1
Énekeljetek az Úrnak új éneket,
dicsérete zengjen a szentek közösségében!
dicsérete zengjen a szentek közösségében!
2 Izrael
örüljön Teremtőjének,
Sion gyermekei Királyuknak!
Sion gyermekei Királyuknak!
3
Dicsőítsék nevét körtánccal,
dobbal és lanttal zengjenek neki!
dobbal és lanttal zengjenek neki!
4 Mert az
Úr kedveli népét,
diadalra juttatja az alázatosakat.
diadalra juttatja az alázatosakat.
5 Akik
hűek, vigadjanak dicsőségükben,
ujjongjanak nyugvóhelyükön.
ujjongjanak nyugvóhelyükön.
6 Ajkukon
legyen az Isten dicsérete,
és kétélű kard a kezükben.
és kétélű kard a kezükben.
„Énekeljetek az Úrnak új éneket” (1) – így kezdődik
a Zsoltárok könyvének utolsó előtti, 149. zsoltára. A zsoltáros örömre hívja a
„szent” és „hű” (haszid)
izraelitákat. Haszidoknak nevezték a IV. Antiochus elnyomó hatalma elleni
makkabeus felkelés harcosait is. Ezért tűnik ez a zsoltár az Izrael
szabadságáért harcolók harci indulójának. Hívők és harcosok ők egyszerre, ezért
énekel így a zsoltáros: „Ajkukon legyen az Isten dicsérete, és kétélű kard a
kezükben” (6). Az ő feladatuk, hogy „bosszút álljanak a pogányokon és
megtorolják a népeket; hogy láncra verjék királyaikat, vasbilincsbe nagyjaikat”
(7–8). Isten ezen lovagjai könyörtelenül sújtanak le az ellenségre, hiszen
meggyőződésük: Isten őket, hiszen az ő „megírt ítéletét” hajtják végre (9).
Erre hivatkozva persze nem igazolható semmiféle igazságos háború. Egyébiránt az
indokok sem hiányoznak: Isten népének szabadságát védik a hatalmasok
elnyomásával szemben. De a háború mégis csak háború marad. A keresztény pedig
nem feledkezhet meg arról, hogy Jézus mindig a szeretet útját választotta. Az
erőszak sohasem viseli Isten nevét! Ezt a zsoltárt, a kétélű karddal
kapcsolatos sorait lelki értelemben kell olvasnunk: a hívő harca ez a gonosz
könyörtelen erői ellen, amelyek óriási elnyomó képességgel bírnak. „Akik hűek”,
tudják, hogy a történelem igazi ura, aki mindenki és minden fölött uralkodik,
mindig mellettük áll. Egzedülálló, hogy a zsoltáros az „anawim” szót is
használja, amelynek jelentése: szegények, alázatosak, megalázottak, akiket az
Úr a győzelemre választott ki: „az Úr kedvét leli népében, győzelemmel
koszorúzza a megalázottakat” (4). A szegények, akikről a zsoltáros beszél, nem
csak az elnyomottak, a nyomorultak, az igazságért üldözöttek, de a hívők is,
vagyis azok, akik minden bizalmukat az Úrba vetik. A hívők és a szegények
szorosan összekapcsolódnak, hiszen mindannyian mindenben az Úrtól függnek. Ez a
kötelék odáig megy, hogy egyenesen egyetlen népet alkotnak. Szofóniás próféta
így buzdította az Úr szegényeit (anawim):
„keressétek az Urat ti, szegényei a földnek, akik teljesítitek parancsait.
Keressétek az igazságot, keressétek az alázatot, talán menedéket találtok az Úr
haragjának napján” (Szof 2,3). A történelem legyőzöttjeinek tűnnek, valójában
azonban ők a győztesek. Az evangéliumban válik majd ez egyértelművé, amikor a
„szelíd és alázatos szívű” Jézus velük azonosítja magát, halálával és
föltámadásával pedig véglegesen legyőzi a gonoszt és a halált.
Előesti
imádság