Január 10., kedd

8. zsoltár Mindent Fiad lába alá vetettél 

2Uram, mi Urunk,
milyen csodálatos széles e világon a te neved!
5Mi az ember, hogy megemlékezel róla,
az ember fia, hogy gondot viselsz reá?
6Majdnem isteni lénnyé tetted,
dicsőséggel és fönséggel koronáztad.
7Hatalmat adtál neki kezed műve fölött,
mindent lába alá vetettél:
8minden juhot és barmot,
a mezők vadjait,
9az ég madarait s a tenger halait, mindent,
ami a tengerek ösvényén kering.

„Uram, mi Urunk, milyen csodálatos széles e világon a te neved!” Ez a felkiáltás, mellyel a zsoltár kezdődik és zárul, magába foglalja a zsoltáros csodálatát a teremtett világ iránt: „Bámulom az eget, kezed művét. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá?” (5). Mi az ember? Ezt az egyszerű kérdést mindannyiunknak fel kell tennünk, nemcsak a végtelen teremtett világ láttán, hanem főként a Teremtő nagysága előtt. De olvashatjuk imádságként, Istenhez szóló könyörgésként is. Csak az Úr adhat értelmet az ember nagyságának. Egyikünk sem tudja létezésének mély titkát megragadni. Az ember nem a maga ura, és rendkívül esendő. Az Úrra kell tekintenünk, hogy megértsük, ki az ember. Csakis Benne értjük meg az ember, minden ember méltóságát: „Majdnem isteni lénnyé tetted, dicsőséggel és fönséggel koronáztad.”(6.v.) A Zsidókhoz írt levél szerzője ezt a zsoltárt idézi és alkalmazza Jézusra, a tökéletes emberre: „a halál elszenvedéséért a dicsőség és nagyság koszorúját nyerte el, hiszen Isten irgalmából mindnyájunkért megízlelte a halált” (Zsid 2,9). Az égboltot fürkészve a zsoltáros felismeri az ember kicsiny voltát, akiről Isten mégis megemlékezik, és gondját viseli. Az ember élete ettől az odafigyeléstől függ, és ebben találja meg nagyságát az emberi törékenység. A zsoltáros Isten hatalmára tekint, a hit szilárd pontjára. Az ember, ha csak az éggel és a történelemmel méri magát össze, kicsiny dolog, és egy semmiség elég ahhoz, hogy lebetegedjen és meghaljon. Ahogy a zsoltáros mondja, Isten mégis megemlékezik róla, és „mindent lába alá vetettél” (7b v.). A zsoltáros két kifejezést használ az emberre: enosh és ben adam. Enosh az esendő ember, látszólag jelentéktelen, aki a világ nagyságával és az idő hosszúságával szemben semmibe vesző: „Az ember napjai a fűhöz hasonlók” (Zsolt 103,15). De ezt az embert szereti az Isten, és hatalmat kapott, hogy gondját viselje a földnek és mindenki számára lakhatóvá tegye. Ben adam azt jelenti, hogy „ember fia”, vagyis közönséges ember, aki a földből (adama) származik. Az Isten mégis erőt adott ennek a ben adam-nak, hogy mindenkit testvéreként szeressen. Az embereket összeköti egymással az, hogy mindannyian Isten fiai és ezért egymás testvérei. Isten az Atyánk: ebben gyökerezik mindannyiunk nagysága.
Imádság Máriával, Urunk édesanyjával