Pál
apostolnak a damaszkuszi úton történt megtérésére emlékezünk. Ananiás
emléknapja is, aki Pált megkeresztelte, hirdette az evangéliumot, és
mártírhalált halt. Ma zárul a keresztények egységéért végzett imahét. Imádság
az egyházak egységéért, különösen az ázsiai és óceániai keresztény
közösségekkel.
ApCsel
9,1–22. Saul megtérése
Az egyház ma a tarzuszi Saul megtérésére emlékezik,
erre az eseményre, amely egyedülálló módon határozta meg a kereszténység
történetét. Saul, kezében a főpapi megbízólevéllel, a legnagyobb szigorral
készül föllépni a damaszkuszi keresztények ellen. A városhoz közeledve
váratlanul nagy fényesség veszi körül, megvakul, leesik a lováról, és egy
hangot hall, amely kétszer is a nevén szólítja: „Saul, Saul!”. Nem lát semmit,
csak a hangot hallja, amely őt hívja. Bizonyos helyzetekben sorsfordító, feledhetetlen
élmény, amikor nevünkön szólítanak. Saul döbbenten kérdezi: „Ki vagy te, Uram?”
Az így felel: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl”. Nem tudjuk, mi volt Pál első
gondolata; nyilván eszébe juthatott, hogy halottat nem üldöz az ember; és akkor
Jézus nyilvánvalóan él. Felkel, de nem lát semmit. A történtektől megdöbbent
társai kézen fogva vezetik, úgy megy Damaszkuszba, ahogy Jézus hangja meghagyta
neki. Mi történt Pállal? Nem az, amit általában gondolnak, hogy „áttért” egy
vallásról a másikra: a keresztények csoportja akkor még egy az egyben a
zsidóságon belül létezett, senki nem tartotta másik vallásnak. Pál számára
ennél sokkal mélyrehatóbb esemény volt ez, amely gyökerestül alakította át
életét; valósággal újjászületett. Pál földre zuhanása így válik az egyik olyan
emblematikus eseménnyé, amely minden ember történetének kérdést szegez; mintha
csak azt üzenné: ha nem esünk el, nem érintjük a földet, nehezen értjük meg,
mit jelent élni. Sajnos mindannyian hozzá vagyunk szokva, hogy szilárdan állunk
a lábunkon, ragaszkodunk saját magunkhoz. Nemhogy a földre nem esünk, de még
csak le sem tekintünk a földre, a többi ember szenvedésére. Valójában azonban
mindannyian szegény, elesett emberek vagyunk. Csak szegénységünket fölismerve
találunk vissza a bölcsesség útjára. A kevélység ugyanis romlásba visz,
összeütközéshez és erőszakhoz vezet; az alázat viszont újjáalkot, megértőbbé,
szolidárisabbá, emberibbé tesz. Pál esése jelzés mindenkinek, akár hívő, akár
nem, mert mindenképpen emberibbé tesz – és ezzel nyitottá az üdvösségre. Pál,
aki kiesett saját énjéből, befogadta az evangéliumot, és egyetemes emberré
lett. Tanítása nemcsak a zsidóság etnikai határain lépett túl, hanem minden
határon. A szavak, amelyeket a feltámadt Jézus a tizenegy tanítványnak mondott
– „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden
teremtménynek” – Pál küldetésének lényegévé váltak. „Jaj nekem, ha nem hirdetem
az evangéliumot!” – írja a korintusi híveknek. S elindult a föld végső határai
felé. Tanítását mindenhol csodajelek kísérték, és akkor sem érte semmi baj, ha
kígyót vett kezébe, mint Máltán. Pál ma is azt kéri tőlünk, hogy értsük meg
újra, hogy a keresztény közösségek életében az evangélizáció feladata az első.
Az apostolok imádsága
