Január 8., vasárnap: Urunk megkeresztelkedésének ünnepe


Iz 42,1–4.6–7; Zsolt 28; ApCsel 10,34–38; Mt 3,13–17.
Jézus megkeresztelkedésének ünnepe az Úr megjelenéseinek sorát folytatja. December 25-én Jézus Máriának, Józsefnek és a pásztoroknak jelent meg, január 6-án a bölcseknek, ma pedig, a Jordán partján Keresztelő Jánosnak és Izrael és népének. Immár harminc éves, amikor Galileából elmegy a Jordán mellé Jánoshoz, hogy az megkeresztelje őt, olvassuk Máté evangéliumában. Jézus megkeresztelkedésének ünnepe saját keresztségünkre emlékeztet. Többségünk kisgyermekként részesült benne, amikor még beszélni sem tudott, és fel sem fogta. Tudjuk, hogy az egyház kezdetben csak felnőtteknek szolgáltatta ki ezt a szentséget, később azonban az újszülöttek megkeresztelésének gyakorlata vált uralkodóvá. Napjainkban megnőtt a felnőttkeresztségek száma, azoké akik felnőttként térnek a keresztény hitre. A keresztségben mindenesetre nem az életkor számít, hogy mikor részesül benne az ember, hanem az, hogy a keresztség Isten ingyenes ajándéka. Ezért nem tőlünk függ, akár felnőttként, akár újszülöttként vesszük fel: Istentől kapott kegyelem. Ő fogad be minket családjába. Ezért nem tudja senki önmagát megkeresztelni. A keresztséget mindig valaki mástól kapjuk. Ez érvényes volt még Jézusra is. Szüksége volt Jánosra, hogy megkeresztelje. Mikor pedig az megpróbálja visszatartani, mondván „Nekem van szükségem arra, hogy megkeresztelkedjem általad, és te jössz hozzám?”, mégis el kellett fogadnia, és meg kellett tennie. Jézus, mint mindenki más, alámerült a Jordánban, és elnyerte a keresztséget.
A kisgyermekek keresztelésekor teljes egyértelműséggel megmutatkozik, hogy a keresztség ajándék, amely a legkisebb mértékben sem függ mitőlünk. Az Úr választ ki minket, mielőtt mi választanánk őt. Nem érdemeinkért szeret, nem tetteinkért, nem azokért a kis és nagy cselekedetekért, amelyeket végbeviszünk és amelyekkel büszkélkedhetünk. Isten családja nem érdemeken alapul, nem e világ törvényeit követi, ahol a termelés és az elért eredmények számítanak. Az Úr családjában egyedül az adja értékünket, hogy Isten szeret minket. Amikor kisgyermekként a keresztvíz alá tartottak, nem volt semmink, legfeljebb csak a könnyeink. Isten a világ teremtésétől fogva kiválasztott és szeretett minket, jóval azelőtt, hogy ezt felismertük volna. Isten irántunk való szeretete pedig ingyenes, nem függ még a mi válaszunktól sem, és soha nem ér véget. Örök. Eltávolodhatunk tőle, elfelejthetjük, akár meg is bánthatjuk. Isten azonban soha nem feledkezik meg rólunk. Ezért megismételhetetlen a keresztség: Isten örökre mondja ki fölöttünk szeretetét.
A keresztség ezért megszabadít a világ szolgaságából, megszabadít attól a kényszertől, hogy feltétlenül meg kelljen felelnünk, tetteket és különleges képességeket kelljen felmutatnunk, teljesítményt kelljen produkálnunk. A keresztség mindettől feloldoz, és megadja nekünk a fiak szabadságát. Amikor az ember valakinek a gyermeke, örökre az marad. Isten nem feledkezik meg rólunk: örökre övéi vagyunk, Amikor megkentek minket az olajjal, Isten pecsétjét kaptuk homlokunkra és lelkünkbe. Ezt olvassuk a Szentírásban: „Ha apád, anyád el is felednének, én akkor sem feledkezem meg rólad, mondja az Úr” (vö. Zsolt 27,10 és Iz 49,15). Mi vagyunk azok, akik megfeledkeztünk a keresztény élet ezen alapvető igazságáról. A szent liturgia ma emlékezetünkbe idézi ezt, hogy ujjongással töltsön el Istennek ez az irántunk való hatalmas, önzetlen és ingyenes szeretete. Vissza kell térnünk keresztségünkhöz, fel kell idéznünk életünknek ezt az első lépését, és meg kell köszönnünk az Úrnak, hogy ennyire szeretett és családjába fogadott minket. Igen, hálát kell adnunk az Úrnak, mert ajándék az, hogy itt lehetünk, az ő házában. Ha pedig ajándék, első gondolatunk és érzésünk nem lehet más, mint a hála és a köszönet. E világ mentalitása – és mi ennek a világnak a fiai vagyunk, e világ fiainak érezzük magunkat, talán sokkal inkább, mint Isten gyermekeinek – arra ösztönöz, hogy megfeledkezzünk az Úr iránti háláról. Ha megfeledkezünk Isten szeretetéről, szomorúság tölt el minket, mert nem érezzük a hatalmas szabadság örömét, amelyben részesültünk, hogy megszabadultunk önmagunk és e világ szolgaságából, hogy szívünkben mindig gyermekek maradunk, mert az evangéliumtól és a szeretettől függünk, hogy nagylelkűek lehetünk, hogy soha nem kell árvának éreznünk magunkat, hogy nem tartozunk az arrogancia, a gyűlölet, az erőszak hatalmába. Ebben az időszakban, amikor Jézus születését ünnepeltük, azt kérte tőlünk az Úr, hogy szülessünk újjá, legyünk újra gyermekké, és érezzük magunkat Isten gyermekeinek. A Jordán fölött megnyíló ég ma nekünk is megnyílik, hogy nekünk is elmondja: „Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik”. Igen, az Úr minden nyomorúságunk és bűnünk ellenére kedvét leli bennünk. Ma sem nagy tetteket vagy teljesítményeket kér tőlünk, akik a keresztvízben újjászülettünk és gyermekeivé váltunk, hanem csak egy olyan szívet, amely azt tudja mondani az Úrnak: „Szeretlek!”.
Imádság az Úr napján