Iz 42,1–4.6–7; Zsolt 28; ApCsel 10,34–38; Mt 3,13–17.
Jézus
megkeresztelkedésének ünnepe az Úr megjelenéseinek sorát folytatja. December
25-én Jézus Máriának, Józsefnek és a pásztoroknak jelent meg, január 6-án a
bölcseknek, ma pedig, a Jordán partján Keresztelő Jánosnak és Izrael és
népének. Immár harminc éves, amikor Galileából elmegy a Jordán mellé Jánoshoz,
hogy az megkeresztelje őt, olvassuk Máté evangéliumában. Jézus
megkeresztelkedésének ünnepe saját keresztségünkre emlékeztet. Többségünk
kisgyermekként részesült benne, amikor még beszélni sem tudott, és fel sem
fogta. Tudjuk, hogy az egyház kezdetben csak felnőtteknek szolgáltatta ki ezt a
szentséget, később azonban az újszülöttek megkeresztelésének gyakorlata vált
uralkodóvá. Napjainkban megnőtt a felnőttkeresztségek száma, azoké akik
felnőttként térnek a keresztény hitre. A keresztségben mindenesetre nem az életkor
számít, hogy mikor részesül benne az ember, hanem az, hogy a keresztség Isten
ingyenes ajándéka. Ezért nem tőlünk függ, akár felnőttként, akár újszülöttként
vesszük fel: Istentől kapott kegyelem. Ő fogad be minket családjába. Ezért nem
tudja senki önmagát megkeresztelni. A keresztséget mindig valaki mástól kapjuk.
Ez érvényes volt még Jézusra is. Szüksége volt Jánosra, hogy megkeresztelje.
Mikor pedig az megpróbálja visszatartani, mondván „Nekem van szükségem arra,
hogy megkeresztelkedjem általad, és te jössz hozzám?”, mégis el kellett
fogadnia, és meg kellett tennie. Jézus, mint mindenki más, alámerült a
Jordánban, és elnyerte a keresztséget.
A
kisgyermekek keresztelésekor teljes egyértelműséggel megmutatkozik, hogy a
keresztség ajándék, amely a legkisebb mértékben sem függ mitőlünk. Az Úr
választ ki minket, mielőtt mi választanánk őt. Nem érdemeinkért szeret, nem
tetteinkért, nem azokért a kis és nagy cselekedetekért, amelyeket végbeviszünk
és amelyekkel büszkélkedhetünk. Isten családja nem érdemeken alapul, nem e
világ törvényeit követi, ahol a termelés és az elért eredmények számítanak. Az
Úr családjában egyedül az adja értékünket, hogy Isten szeret minket. Amikor
kisgyermekként a keresztvíz alá tartottak, nem volt semmink, legfeljebb csak a
könnyeink. Isten a világ teremtésétől fogva kiválasztott és szeretett minket,
jóval azelőtt, hogy ezt felismertük volna. Isten irántunk való szeretete pedig
ingyenes, nem függ még a mi válaszunktól sem, és soha nem ér véget. Örök.
Eltávolodhatunk tőle, elfelejthetjük, akár meg is bánthatjuk. Isten azonban
soha nem feledkezik meg rólunk. Ezért megismételhetetlen a keresztség: Isten
örökre mondja ki fölöttünk szeretetét.
A
keresztség ezért megszabadít a világ szolgaságából, megszabadít attól a
kényszertől, hogy feltétlenül meg kelljen felelnünk, tetteket és különleges
képességeket kelljen felmutatnunk, teljesítményt kelljen produkálnunk. A
keresztség mindettől feloldoz, és megadja nekünk a fiak szabadságát. Amikor az
ember valakinek a gyermeke, örökre az marad. Isten nem feledkezik meg rólunk:
örökre övéi vagyunk, Amikor megkentek minket az olajjal, Isten pecsétjét kaptuk
homlokunkra és lelkünkbe. Ezt olvassuk a Szentírásban: „Ha apád, anyád el is
felednének, én akkor sem feledkezem meg rólad, mondja az Úr” (vö. Zsolt 27,10
és Iz 49,15). Mi vagyunk azok, akik megfeledkeztünk a keresztény élet ezen
alapvető igazságáról. A szent liturgia ma emlékezetünkbe idézi ezt, hogy ujjongással
töltsön el Istennek ez az irántunk való hatalmas, önzetlen és ingyenes
szeretete. Vissza kell térnünk keresztségünkhöz, fel kell idéznünk életünknek
ezt az első lépését, és meg kell köszönnünk az Úrnak, hogy ennyire szeretett és
családjába fogadott minket. Igen, hálát kell adnunk az Úrnak, mert ajándék az,
hogy itt lehetünk, az ő házában. Ha pedig ajándék, első gondolatunk és érzésünk
nem lehet más, mint a hála és a köszönet. E világ mentalitása – és mi ennek a
világnak a fiai vagyunk, e világ fiainak érezzük magunkat, talán sokkal inkább,
mint Isten gyermekeinek – arra ösztönöz, hogy megfeledkezzünk az Úr iránti
háláról. Ha megfeledkezünk Isten szeretetéről, szomorúság tölt el minket, mert
nem érezzük a hatalmas szabadság örömét, amelyben részesültünk, hogy
megszabadultunk önmagunk és e világ szolgaságából, hogy szívünkben mindig
gyermekek maradunk, mert az evangéliumtól és a szeretettől függünk, hogy
nagylelkűek lehetünk, hogy soha nem kell árvának éreznünk magunkat, hogy nem
tartozunk az arrogancia, a gyűlölet, az erőszak hatalmába. Ebben az időszakban,
amikor Jézus születését ünnepeltük, azt kérte tőlünk az Úr, hogy szülessünk
újjá, legyünk újra gyermekké, és érezzük magunkat Isten gyermekeinek. A Jordán
fölött megnyíló ég ma nekünk is megnyílik, hogy nekünk is elmondja: „Ez az én
szeretett fiam, akiben kedvem telik”. Igen, az Úr minden nyomorúságunk és
bűnünk ellenére kedvét leli bennünk. Ma sem nagy tetteket vagy teljesítményeket
kér tőlünk, akik a keresztvízben újjászülettünk és gyermekeivé váltunk, hanem
csak egy olyan szívet, amely azt tudja mondani az Úrnak: „Szeretlek!”.
Imádság
az Úr napján
