Január 30., hétfő

Gandhi halálának emléknapja. Vele együtt emlékezzünk mindazokra, akik az erőszakmentesség nevében a béke munkásai.
 
30 (31) zsoltár. Legyetek erősek és bátor lelkűek, mindnyájan, akik az Úrban reménykedtek! 
20Mily nagy a te jóságod, Uram,
amit azoknak tartogatsz, akik félnek téged!
Ki is nyilvánítod az emberek szeme láttára,
azokon, akik hozzád menekülnek.

21Tekinteted pajzsával befödöd őket
az emberek támadása elől.
Sátradban megvéded őket
a nyelvek rágalma elől.

22Áldott legyen az Úr (az erős városban)!
Csodálatosan megmutatta nekem irgalmát.

23Ijedtemben így beszéltem:
„Elutasítottál szemed elől.”
De te meghallottad könyörgő szavam,
amikor hozzád kiáltottam.

24Szeressétek az Urat mind, ti övéi!
Akik hűek hozzá, azokat az Úr oltalmazza,
de bőven megfizet azoknak,
akik elbizakodva cselekszenek.



A szentmise ma a 31. zsoltár második részét adja segítségül az imádsághoz. A zsoltáros már hosszú ideje beteg, ereje egyre inkább fogytán van. Ezért az Úrhoz fordul és imádkozik hozzá: „Könyörülj rajtam, Uram, tele vagyok félelemmel, tekintetem komor a gondtól… Gondokban múlik életem… csontjaim mind megroppantak (10–11). És aztán ez a beteg ember, minden logikai rend nélkül azt is őszintén, szégyenkezés nélkül elmondja az Úrnak, hogy milyen rossz érzések gyűltek fel a szívében, hogyan hánykódik mélypontok és jó pillanatok, elkeseredés és bátorság között. Ez történik egy kicsit mindannyiunk életében, akik oly gyakran kifulladunk, a fent és a lent váltakozásának foglyai vagyunk. Ez az ember azonban nem csak a betegségtől szenved: ellenségei folyamatosan szövetkeznek ellene, barátai egyedül hagyják, szégyenkezve kitérnek előle. A testi szenvedéshez társul a lelki szenvedés, amely még fájdalmasabb: „Gúny tárgya lettem ellenségeimnek, szomszédaimnak szégyenük, barátaimnak félelmük. Akik az utcán látnak, kitérnek előlem” (12). A szenvedés, az elhagyatottság, a tehetetlenség miatt a zsoltáros úgy érzi, mindenki megfeledkezett róla: a magány keserűsége miatt még az élet értelmében, sőt, az Úr közelségében is kételkedni kezd: „Ijedtemben így beszéltem: »Elutasítottál szemed elől.«” (23) A zsoltáros azonban a fájdalom közepette is imádkozik, megtalálja az erőt ahhoz, hogy Istenhez forduljon, elmondja neki fájdalmát, feltárja előtte szenvedését. Az imádságban a remény nem veszik el, a bizalom kioldozza a hívő embert a félelem láncaiból. Ebben áll a hívő ember titka: elfordítani tekintetét saját nyomorúságáról és felemelni azt az Úrhoz. És akkor észreveszi, hogy nincs egyedül, Isten nem hagyta el, hanem meghallgatja: „De te meghallottad könyörgő szavam, amikor hozzád kiáltottam” (23b). Amikor újra rátalál az Úrra, az imádsága már nem panaszkodás, hanem dicséret és hála: „Áldott legyen az Úr! Csodálatosan megmutatta nekem irgalmát” (22). Nem azért, mintha megérdemelnénk. Sőt, a zsoltárossal együtt be kell ismernünk, hogy a bűnünk elgyengített, sebezhetővé tett a gonosszal szemben: „erőm megtört a nyomorúságban” (11). A bizalom segítségével egész életünket ismét az Úr kezébe tehetjük, biztos tudatában annak, hogy ő megment minket. Nem véletlen, hogy Lukács evangélista éppen ennek a zsoltárnak a 6. versét adja Jézus szájába a kereszten: „Kezedbe ajánlom lelkemet”. A rabbik ezt ajánlották esti imádságnak. Jézus azonban a zsoltárhoz képest egy kicsit változtatott rajta, hozzátette az Atya szót: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet”. Ezzel a kis kiegészítéssel végtelenül elmélyítette az Istennel való kapcsolatunkat.
Imádság a szegényekért