Január 23., hétfő

Imádság az egyházak egységéért, különösen az afrikai keresztény közösségekért.

97 (98). zsoltár. Zengjetek új éneket az Úrnak, mert csodálatra méltó, amit művelt.

1 Zengjetek új éneket az Úrnak,
mert csodálatra méltó, amit művelt.
Jobbja kivívta a győzelmet,
igen, szent karja győzelmet szerzett.
2 Kinyilvánította az Úr üdvösségét,
igazságosságát feltárta a pogányok előtt.
3 Megemlékezett jóságáról
és hűségéről Izrael háza iránt.
A föld minden határa látta Istenünk üdvösségét.
4 Ünnepeljétek az Urat, országok, mind,
örüljetek és vigadjatok!
5 Dicsőítsétek az Urat muzsikával,
szóljon citera és hárfa!
6 Trombita és kürt hangjával
ujjongjatok színe előtt,
az Úr s Király előtt!

A szentmise újra a 97. zsoltárt adja ajkunkra, ezt az Isten királyi voltát magasztaló himnuszt. A zsoltáros talán a babiloni fogság végére utal. Elképzeli, hogy maga Isten tér vissza a száműzetésből, ezzel azt sugallja, hogy Isten azonosul a népével. Úgy is mondhatnánk, hogy magát Istent győzték le és száműzték népével Babilóniába. Gondoljunk a soá tragédiájára – néhány nap múlva lesz a holokauszt nemzetközi emléknapja – és jusson eszünkbe a szörnyű kérdés: hol volt Isten? Sok zsidó bölcs azt válaszolta erre, hogy Isten ott volt megalázott, megsemmisített népében. A zsoltáros arról énekel, hogy az Úr, Izrael Istene, akit látszólag legyőztek a babiloni birodalom uralkodói, elnyerte a győzelmet, olyan győzelmet, amely minden nép szemében nyilvánvaló lett: „Kinyilvánította az Úr üdvösségét, igazságosságát feltárta a pogányok előtt” (2). És íme, itt van az Úr a megváltottaival, amint győzedelmes királyként visszatér városába, palotájába, hogy birtokba vegye az őt megillető királyságot. A zsoltáros szavai háromszorosan megerősítik a meghívást Isten dicsőítésére. Mindenekelőtt a hívek közösségének kell dicsérnie az Urat, mert „megemlékezett jóságáról és hűségéről Izrael háza iránt”. Úgy van rendjén, hogy a teljes közösség összegyűljön Ura dicséretére. De az egész városnak is szól a meghívás, hogy dicsőítse az Urat: „Ünnepeljétek az Urat, országok, mind, örüljetek és vigadjatok!” (4). A hívek közössége ugyanis nem szakad el a föld városait lakó népektől. A hívők ugyanis felelősek a népek közötti békéért és az igazságosságért az egész földön. A II. Vatikáni Zsinat ismert, Gaudium et Spes kezdetű konstitúciója így emlékeztet minket erre a felelősségre: „Az öröm és remény, a gyász és szorongás, mely a mai emberekben, főként a szegényekben és a szorongást szenvedőkben él, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, gyásza és szorongása”. Olyan szavak ezek, amelyek megmutatják, hogy a hívőknek elkerülhetetlenül részt kell venniük a világ életében. Az egyház, Ura példája nyomán, nem önmagáért él, hanem minden nép üdvösségéért. Ferenc pápa ezért buzdít kitartóan, hogy legyünk „kilépő” egyház, olyan egyház, amely azért él, hogy kommunikálja mindenki, különösen a szegények felé a szeretet evangéliumát, amely megment minden szomorúságtól és szolgaságtól. 
Imádság a szegényekért