Iz
61,1-2a.10-11; Lk 1,46-54; 1Tessz 5,16-24; Jn 1,6-8.19-28
„Örüljetek
az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek” (Fil
4,4). Az apostol határozott felszólításával köszönt ránk a
liturgia ezen a vasárnapon, amelyet az öröm vasárnapjának
hívunk. Az öröm lehetséges, ha mint a gyermekek, rábízzuk
magunkat arra, aki közénk jön. Ez Isten akarata, amely a
karácsonyi misztérium gyökere. De számunkra nehéz a döntés,
hogy az örömben éljünk. Inkább arra hajlunk, hogy a saját
hangulatunkat, ösztöneinket kövessük, és sokszor ezek a
hangulatok nem vidámak, inkább panaszosak, a bizalmatlanság
táplálja őket. Legyünk örömtelik, nem azért mert nem veszünk
tudomást a problémákról, hanem azért, mert tudjuk, hogy eljön
az Isten.
„Ujjongó
örömmel örülök az Úrban, lelkem ujjong az én Istenemben, mert
az üdvösség ruhájába öltöztetett, s az igaz élet köntösébe
burkolt” (Iz 61,10) – énekli a próféta. Ne saját magunk miatt
ujjongjunk. Sőt, érezzük át magunkban saját kicsinységünket és
a világ hiábavalóságát. Mégis örülhetünk: kiválasztottak
minket. Az alázatos ember tud örülni. A gazdag viszont saját
szomorúságának rabja, birtokolni akarja a boldogságot. A gőgös
ember sem örül, mert soha nem elégedett, nem hagyja magát
szeretni és nem hajol meg mások igaza előtt. Örüljünk, mert
elérkezik a megbocsátás és feloldozza a bűn kötelékeit.
Tudjunk másokká lenni, mint amilyenek vagyunk!
Ebben
a korban, amikor megfogyatkoztak a próféták, hallgassuk Keresztelő
Jánost! „A pusztában kiáltó szó vagyok: Egyengessétek az Úr
útját” (Jn 1,23) – csak egy hang, de érzi a felelősséget,
hogy beszélnie kell. Pál apostol így figyelmezteti saját magát:
„Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1Kor
9,16). A hívő ember mindenekelőtt hang, tanúságtétel, nem pedig
tevékenységek megvalósítója. Keresztelő Jánosnak ebben rejlik
egyetlen igazi ereje. Mégis erős, olyan erős, hogy sokan
tolonganak szavai körül, sokan el akarják hallgattatni. Keresztelő
János és minden ember, aki az evangéliumot hirdeti, nem azért
beszél, hogy magára vonja mások figyelmét. Ez a hang tovább
küld, egy nála erősebb és hatalmasabb valaki felé.
János
Jézusra mutat: ez a küldetése, a feladata. Az ereje abban van,
hogy megmutatja az igazi fényt, hogy mindannyian láthassuk. Ezért
nem magára vonja a figyelmet, nincs benne az oly „normális”
felsőbbrendűségi érzés, szereplési vágy. Hangja más valakire
utal, más valakire mutat rá, aki már „köztetek áll”. Hangunk
életet fakaszthat a sivatagban. Mi, hétköznapi emberek, arra
kaptunk meghívást, hogy sok embernek, akivel találkozunk,
megmutassuk őt, aki közöttünk van. Gyengék vagyunk, és mégis
erősek. Szomorúak vagyunk, és mégis vidámak. Mert jön az Úr,
virágba borítja, újra kertté varázsolja földet. Jöjj el hamar,
Urunk!
Imádság
az Úr napján
