Iz
62,11–12; Zs 96; Tit 3,4–7; Lk 2,15–20
„A
nép, amely sötétben jár, nagy fényességet lát.” (Iz 9,1).
Izajás próféta szavai ezek, amelyek azt hirdetik, ami ezen az
éjszakán történt. Lukács evangéliuma így ír erről az
éjszakáról: „Pásztorok tanyáztak a vidéken kint a szabad ég
alatt, és éjnek idején őrizték nyájukat”. Olyan szavak ezek,
amelyeket a mi életünkre is vonatkoztathatunk. Igen, mi is
figyelünk a nyájainkra, a dolgainkra. A szívünk rejtett zugában
bizonyára mindannyian őrzünk valami gondot, szorongást, kérdést,
vagy talán egy imádságot. Ezen az éjszakán a pásztorokhoz
hasonlóan nekünk is angyal jelenik meg, odaáll mindannyiunk elé
és így szól hozzánk: „Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok
tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek. Ma megszületett a
Megváltó nektek, Krisztus, az Úr, Dávid városában”
A
szívünknek útra kell kelnie: a karácsony nem itt van, a
szomszédban, nem karnyújtásnyira, ahogy azt városaink díszei és
utcai fényei szeretnék velünk elhitetni. Az evangélium arról
beszél, hogy Mária és József útra keltek, magaslatra kellett
felmenniük. Ez azt jelenti, hogy a karácsony nem csak úgy eljön,
nem magától értetődik. Fontos, hogy a szívünk figyelmes, éber
legyen, készen álljon az angyal szavainak befogadására. Igen,
nekünk is fel kell mennünk Betlehembe, fel kell mennünk ahhoz a
barlanghoz. A karácsony angyala nekünk is hírül adja, ahogy a
pásztoroknak: „Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált
gyermeket”. Pólyás csecsemő. Kicsiny és védtelen. Mégis ő a
mi megváltónk. Hogyan lehet egy gyermek a Megváltó?
Íme,
ezért nem magától értetődő a karácsony. Nem magától
értetődő, különösképpen számunkra nem, akik az erő
dicsőítéséhez vagyunk szokva és csakis a hatalomnak hiszünk.
Hogyan is hihetnénk el, hogy ez a kicsiny gyermek, aki ráadásul
egy istállóban született, megváltja a világot? Hogyan hihetjük
el ezt, amikor látjuk a világ súlyos problémáit? Még inkább
egyértelművé válik ennek az egésznek a lehetetlensége, ha
belegondolunk, hogyan végzi majd ez a gyermek. Jézus születésének
ikonján a keleti egyházban egyszerre jelenik meg Jézus
születésének és halálának misztériuma: a bölcső olyan, mint
egy kis koporsó, a pólya mint a sír gyolcsai, a hegy pedig a
Kálvária. Mégis itt van a mi üdvösségünk: ebben a törékeny,
gyönge és védtelen gyermekben. A karácsony misztériuma
megtanítja nekünk az üdvösség evangéliumi jeleit. Pedig ez
történt Betlehemben, és ez történik minden városban, amely
bezárkózik. Emlékszünk arra, ami a jászollal történt és
meghatódunk. Jól tesszük, de ebben a jelenetben ott van a kemény
valóság, hogy ez a város nem képes befogadni két idegen fiatalt
és születendő gyermeküket. Az emberek nem találnak helyet a
számukra. Minden hely foglalt és Jézusnak kint, egy jászolban
kell megszületnie. Oly régi történet ez, mégis annyira aktuális.
De
jogosan hatódunk meg Isten nagy szeretetének láttán. Eljött, még
ha mi nem is ismertük fel őt, ahogy János evangéliumának
előszavában írja: „A tulajdonába jött, övéi azonban nem
fogadták be”. És akkor sem ment el, amikor becsaptuk előtte az
ajtót. Bennünk is feltámad az a szenvedélyes vágy, amelyet
Assisi Szent Ferenc érzett 1223 karácsonyán, amikor így szólt:
„Látni akarom Jézust”. És kitalálta, hogy élővé varázsolja
a jászolt. A hagyomány szerint Ferenc karjába szorított egy éppen
csak világra jött gyermeket. A gyermek törékenysége megérintette
a szívét, és meghatotta a város minden oda siető lakóját. Így
érintette meg a betlehemi pásztorok szívét is. Felismerték abban
a gyermekben a közelükbe érkezett Úr szeretetét. Ha Jézus egy
palotában született volna meg, ők nem találkoztak volna vele. Ez
a gyermek most itt van a szemünk előtt, hogy mi is meghatódjunk, a
pásztorokhoz és Assisi Szent Ferenchez hasonlóan átöleljük, a
szívünkhöz szorítsuk, hogy mindig velünk maradjon.
Karácsonyi
imádság
