Október 11., csütörtök

Szent XXIII. János pápa és a II. vatikáni zsinat (1962–1965) megnyitásának emléknapja

Lk 11,5–13. Kérjetek, és kaptok

Imádság az egyházért

5Azután így szólt hozzájuk: »Ha közületek valamelyiknek barátja van, és az odamegy hozzá éjfélkor, s azt mondja neki: ‘Barátom! Adj nekem kölcsön három kenyeret, 6mert egy barátom érkezett az útról hozzánk, és nincs mit adnom neki’; 7a másik viszont belülről ezt feleli: ‘Ne zavarj, az ajtó már be van zárva, gyermekeim is ágyban vannak velem együtt, nem kelhetek föl, hogy adjak neked!’ 8Mondom nektek: ha nem is kelne föl, hogy adjon neki azért, mert a barátja, mégis, alkalmatlankodása miatt fölkel, és ad neki annyit, amennyire szüksége van.

Bizalom az imádságban

9Ezért mondom nektek: Kérjetek, és adni fognak nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek. 10Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek ajtót nyitnak. 11Melyik az az apa közületek, aki, ha a fia halat kér, hal helyett kígyót ad neki? 12Vagy ha tojást kér, talán skorpiót nyújt neki? 13Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja a Szentlelket mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle!«

Jézus megajándékozott bennünket a „Miatyánkkal”, ezzel a különösen becses kinccsel, ami immár kétezer éve mindennapi imádságunk része. Jézus azonban tudja, hogy a tanítványok kételkednek az imádság hatékonyságában. Más szóval tudja: még a „Miatyánk” esetében is megtörténhet, hogy üres szó marad. Ezért szeretné eloszlatni azokat a kétségeket, amelyek a tanítványok szívében felmerülnek. Másrészt pedig imádság nélkül nincs üdvösség. Azzal a bizonyossággal jó imádkozni, hogy a Mennyei Atya hall és meghallgat bennünket. Jézus hangsúlyozza: a tanítványoknak hittel és kitartóan kell imádkozniuk. S ennek szemléltetésére két példabeszédet is elmond. Az első, amelyik az alkalmatlankodó barátról szól, mintha a „Miatyánk” negyedik fohászát: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” akarná kommentálni. Úgy tűnik, Jézus arra biztatja a tanítványokat, hogy az imádságban ők is alkalmatlankodjanak az Atyánál. Igen, a tanítványok nem tágíthatnak. „Azt mondom azért nektek: kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek” – mondja el újra a tanítványoknak. Biztosítja őket arról, hogy velük is úgy lesz, ahogy a példabeszédben történt. Az állhatatos imádság arra készteti az Urat, hogy „fölkeljen”, és meghallgassa kérésünket. Isten pedig – folytatja Jézus a második példabeszédben – nemcsak hogy válaszol, hanem mindig jót is ad gyermekeinek. Ő mindig meghallgatja azokat, akik bizalommal fordulnak hozzá. Az imádságnak, még inkább az olyan gyermek imájának, aki teljesen az Atyára bízza magát – hihetetlenül nagy ereje van: még Isten akaratát is képes vele az ember maga felé hajlítani. Éppen ezért a kitartó imádság az egyház hagyományában a lelkiélet egyik sarokköve, amelyről nem mondhatunk le. Sajnos – a mai élet elidegenítő ritmusa miatt is – sokszor fáraszt bennünket az imádság, és nem vagyunk kitartóak benne, különösen a közös imádságban nem. Gyakran a bizalmunk is igen-igen korlátozott. Engedjük, hogy az evangéliumnak ezek a sorai megérintsék a szívünket, s akkor fel fogjuk fedezni az imádság erejét és hatékonyságát a magunk és azok élete számára is, akikért imádkozunk. Az imádság megmenti az életet. Ezért létfontosságú, hogy találjunk időt minden nap, amikor Istenhez fordulhatunk, s elébe vihetjük saját magunkat, s a világot, hogy lépjen közbe, és szabadítsa meg a gonosztól.

Imádság az egyházért