Október 8., hétfő

Lk 10,25–37. Az irgalmas szamaritánus

Imádság a szegényekért

25Ekkor fölállt egy törvénytudó, hogy próbára tegye, és így szólt: »Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?« 26Ő ezt válaszolta neki: »Mi van írva a törvényben? Hogyan olvasod?« 27Az így felelt: »Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből, minden erődből és egész elmédből; felebarátodat pedig, mint önmagadat«. (MTörv 6,5;Lev 19,18) 28Erre ő így szólt: »Helyesen feleltél! Tedd ezt, és élni fogsz.« 29De az igazolni akarta magát, ezért megkérdezte Jézust: »De ki az én felebarátom?«
30Jézus akkor így kezdett beszélni: »Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba ment, és rablók kezébe került. Azok kifosztották, véresre verték, majd félholtan otthagyták és eltávoztak. 31Történetesen egy pap ment azon az úton lefelé; látta, de továbbment. 32Hasonlóképpen egy levita is, amikor ahhoz a helyhez ért és látta őt, elment mellette. 33Arra ment egy szamaritánus is. Amikor odaért hozzá és meglátta, megesett rajta a szíve. 34Odalépett hozzá, olajat és bort öntött a sebeire, és bekötözte; azután föltette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta. 35Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és ezt mondta: ‘Viseld gondját neki, és ha többet költenél, amikor visszatérek, megadom neked.’ 

Ez a példabeszéd egyike az evangélium legismertebb történeteinek. Jól megragadja világunk állapotát, és ezzel együtt világosan kijelöli, mi a keresztény közösség és minden egyes tanítvány hivatása. A félholt ember, akit az út szélén magára hagytak, minden olyan mai szegényt jelképez, akiknek hátat fordítottak, és akik az élet peremére szorultak. Az evangélium megtanít bennünket, hogy úgy tekintsünk erre a félholt, mindenki által cserbenhagyott emberre, mint az Úr testvérére és barátunkra. Nekünk, keresztényeknek a szegények sokkal inkább testvéreket, barátokat jelentenek, semmint problémát. Nem széplelkűségről vagy naiv jámborságról van szó, ahogyan némelyek megpróbálják lekicsinylően beállítani, hanem arról, hogy Isten szemével nézzünk körül a világban. Ez nem könnyű az embernek. Gyakran mi, keresztények is felelősek vagyunk ezért. Az evangélium a szamaritánus példája által, aki a félholt embernek idegen, sőt, „külföldi” volt, arra figyelmeztet bennünket, hogy az egyetemes testvériségnek ne csak az erkölcsi, hanem a mély emberi és vallási értékét is felfedezzük. Ez azt jelenti, hogy Isten családjának a tagjaiként gondoljunk minden elesett és szegény emberre. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ők a rokonaink, s ekként kell bánnunk velük. Ez radikális szemléletváltást kíván, amely magától Istentől indul ki. Ő a szegényeket szeretett gyermekeivé fogadta, akikben kedvét leli, meghallgatja, védelmezi és közbenjáróvá avatja őket azok számára, akik segítik őket. Jézus maga is azonosul velük, ahogy Máté evangéliuma az utolsó ítélet bemutatásában leírja. Ezért aztán bizonyos értelemben a szamaritánust és a félholt embert egymással is azonosíthatjuk. A szamaritánus maga Jézus, aki Jeruzsálemből kiindulva bejár minden utat, ami e világ megannyi Jerikójába vezet. Ő az, aki elsőként megáll és másokat is erre int. S valahányszor mi is megállunk a szegények mellett, ahogy a szamaritánus tette, szemtől szembe találjuk magunkat Jézussal, még ha eleinte csak egy magára hagyott ember arca néz is vissza ránk. Ha előbb nem, életünk végén, az ítélet pillanatában Jézus arcában észrevesszük majd annak az embernek a vonásait, akinek segítettünk.

Imádság a szegényekért