Október 10., szerda

Lk 11,1–4. Urunk, taníts meg minket imádkozni

Imádság a szentekkel

1Történt egyszer, hogy valahol éppen imádkozott, és amint befejezte, tanítványai közül az egyik azt mondta neki: »Uram! Taníts meg minket imádkozni, ahogy János is megtanította tanítványait.« 2Erre azt válaszolta nekik: »Amikor imádkoztok, ezt mondjátok:
Atyánk! Szenteltessék meg a te neved, 
jöjjön el a te országod!
3Mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponta,
4és bocsásd meg a bűneinket, 
miképpen mi is megbocsátunk minden ellenünk vétkezőnek, 
és ne vígy minket kísértésbe.«

Az evangéliumban Lukács többször is említi, hogy Jézus – rendszerint éjszaka – elvonult egy félreeső helyre imádkozni. A tanítványok számára egészen különleges tapasztalat volt, ha Jézus mellett lehettek, amikor imádkozott. Figyelték, míg imádkozott. Miután Jézus az imádság végére ér, a tanítványok egyike odalép hozzá, és mindnyájuk nevében így szól hozzá: „Uram, taníts meg minket imádkozni.” Rendkívül nagy szükségünk van ugyanis arra, hogy megtanuljunk imádkozni, hogy úgy tudjunk imádkozni, ahogy maga Jézus, ugyanolyan hittel és bizalommal, amilyennel ő volt a Mennyei Atya iránt. Jézus úgy fordult felé, mint Fiú, hiszen az is volt. Rendkívüli és az emberi elme számára teljességgel felfoghatatlan, hogy mi is ugyanazokkal a szavakkal, ugyanazzal az érzéssel fordulhatunk Istenhez, mint Jézus. Tulajdonképpen Jézus is azt szeretné, ha csatlakoznánk hozzá, egyesülnénk vele fiúi imájában. Ám rögtön tisztázza azt is, hogy olyan Atyáról van szó, aki mindnyájunké, vagyis a „mi” Atyánk, a testvérek családjának Atyja, nem pedig névtelen létező, aki az emberi életektől távol, elérhetetlenül és megfoghatatlanul valamilyen Olimposzon él. Jézus azt szeretné, ha a tanítványok egyetlen családba gyűlnének össze, Isten családjába, amelynek ugyanaz az Atyja, mint neki. Az imádság kapcsán Jézus elsőként azt kéri tanítványaitól, hogy fiakként gondoljanak magukra, sőt, gyermekekként, akik teljesen ráhagyatkoznak közös Atyjukra. Szószaporítás helyett az imádság a bizalom és az Istenre hagyatkozás gesztusa. Csakis a szívből születő szavak hatolnak fel a mennybe Istenhez, egyenesen az Ő szívébe. Ezt követik az Atyát dicsőítő szavak, hogy neve legyen áldott, és hamar jöjjön el az országa az emberek közé: hisz épp ezért küldte el az Atya a földre Fiát. Az Isten országa sürget bennünket, s ezt a tanítványoknak meg kell érteniük és könyörögniük is kell érte. Az emberek óhatatlanul is számos, többé vagy kevésbé látható zsarnokság igáját nyögik. Fontos, hogy minél hamarabb eljöjjön Isten országa, a szeretet, az igazságosság és a béke országa. Jézus ezután azt tanítja meg, hogy kérjük mindennapi kenyerünket és a kölcsönös megbocsátást. Kenyér és megbocsátás: két alapvető vetülete ez életünknek, főként korunkban, amikor egyre nő a szegénység és elhatalmasodik a viszály és az erőszak szelleme. Ez az imádság, amely évszázadok óta átjárja a keresztények szívét nagyon becses kincs. A Miatyánk ritmusára kell, hogy teljenek a tanítványok napjai és órái.

Imádság a szentekkel