Jer 31,7–9; Zsolt 125(126); Zsid 5,1–6;
Mk 10,46–52
A
hittel mondott imádság a szívet új életmódra indítja. Ezt azonban csak akkor
sajátítja el az ember, ha szegény vagy felismeri önnön szegénységét.
Ezt
értette meg Bartimeus, aki Jerikó kapujában koldult. Mint minden vak, ő is
gyenge és kiszolgáltatott volt. Abban az időben a vakok nem tehettek mást, mint
hogy koldultak, így vakságukon túl még a másoktól való függés is sújtotta őket.
Az evangéliumokban ők a szegénység és a gyengeség megtestesítői. Bartimeus –
Lázárhoz és ahhoz a sok szegényhez hasonlóan, aki a közelünkben vagy tőlünk
távol él –, az élet kapujánál ül, és segítségre vár. Ez a vak ember azonban
mindannyiunk számára a hívő példája: kér és imádkozik. Körülötte minden sötét;
nem látja, ki megy el, nem ismeri fel, aki a közelében van, nem tudja
megkülönböztetni az emberek arcát és megjelenését. Ez a nap azonban másként
alakult. Hallotta a közeledő tömeg zaját, élete és érzékszervei sötétjében
megsejtett valamit Jézus jelenlétéből. Meghallotta, hogy a „názáreti Jézus
közeledik”, jegyzi fel az evangélista. Amikor meghallja, hogy Jézus megy el
mellette, kiáltozni kezd: „Jézus, Dávid fia! Könyörülj rajtam!” Szegényes
megszólítás. A vaknak nincs egyebe, mint ez a kiáltozás. Ez az egyetlen módja
arra, hogy legyőzze a sötétséget és a távolságot, amelyet nem tudott felmérni.
Kiáltozása azonban nem tetszett a tömegnek, és „többen csitították”, ahogy az
evangélista írja. Kellemetlen, nyers hang, önuralom nélküli ordítás, amely
sokszor előfordul a szegényeknél. Többen attól tartottak, hogy megzavarja Jézus
és a város népének örömteli találkozását. Észszerűnek tűnő gondolkodásuk
kegyetlenségbe csapott át. Nemcsak csitították, el is akarták hallgattatni. A
város úgy érezte, semmi köze ehhez a vakhoz. Megengedték neki, hogy kolduljon,
ha nem zavarja meg a város szokott ritmusát, életét.
Ám
Jézus jelenléte minden félelmet legyőzött Bartimeusban, mert érezte, hogy élete
megváltozhat ettől a találkozástól. És még hangosabban kiáltozta: „Dávid fia, könyörülj
rajtam!” A kicsinyek, a szegények imádsága ez, akik éjjel-nappal, szüntelenül
az Úrhoz fordulnak, mert állandóan szükségük van valamire.
Bartimeus
alighogy meghallotta, hogy Jézus látni akarja, ledobta a köpenyét és futott
felé. Ledobta köpenyét, amit évek óta viselt, amely talán az egyetlen védelem
volt a tél hidege és a tömeg megkeményedett szíve ellen. Már nem kellett vele a
szegénységét takargatnia, már nem volt többé szüksége erre a védelemre, mert
hallotta, hogy az Úr hívja. Felállt és Jézushoz futott. Futott, bár nem látott
– valójában azonban mélyebben látott, mint az egész tömeg. Jézus szavát hallva
elindult a hang irányába. Csak egy hang volt, de ez volt az egyetlen, amely
azért hívta, hogy találkozzon vele. Más volt, mint a tömeg moraja, kemény
szavai, amelyekkel el akarták hallgattatni. Bartimeus követte a hangot, és
találkozott az Úrral. Ez történik mindenkivel, aki meghallgatja és tettekre is
váltja Isten igéjét. Isten igéjének a meghallgatása nem a semmibe, nem a
képzelet világába vezet, hanem a vele való találkozáshoz. Jézus az, aki elkezd
beszélni. Nem megy el mellette, hanem megáll, beszél hozzá, érdeklődik iránta,
aztán megkérdezi: „Mit tegyek veled?” Bartimeus nem vesztegeti az időt, nem
szaporítja a szót, hanem azzal az egyszerűséggel, ahogyan korábban is kérte őt,
most azt mondja: „Mester... hogy lássak!”. Bartimeus felismerte a fényt
anélkül, hogy látta volna, és azonnal visszatért a látása. „Menj, a hited
meggyógyított” – mondja neki Jézus.
Imádság az Úr napján
