Lk 12,35–38. Urukat váró szolgák
35Legyen a csípőtök felövezve, a lámpásotok pedig meggyújtva. 36Hasonlítsatok azokhoz az emberekhez, akik urukat várják, mikor visszatér a menyegzőről, hogy mihelyt jön és zörget, azonnal ajtót nyissanak neki.37Boldogok azok a szolgák, akiket az úr ébren talál, amikor megérkezik. Bizony, mondom nektek: felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, aztán megy, és kiszolgálja őket. 38S ha a második őrváltáskor vagy a harmadik őrváltáskor jön, és így találja őket, boldogok azok a szolgák.
Jézus
az esztelen gazdag példája után, akit váratlanul ért a halál, egy ellentétes
példát hoz: az Urát váró tanítványét. Az éberség a keresztény élet egyik
alapvető lelki vetületévé vált az idők folyamán. Aki csak önmagával
foglalkozik, és saját dolgaiba feledkezik bele, attól azt kéri, hogy emelje fel
tekintetét és éberen várakozzon az Úr visszatérésére. Jézus azt mondja:
„Csípőtök legyen felövezve és égjen a lámpásotok.” Akinek fel volt övezve a
csípője, az készen állt az azonnali cselekvésre. Az Egyiptomból való szabadulás
éjszakájától kezdve volt használatos ez a kifejezés. Akkor ugyanis az
izraelitáknak fel kellett övezniük magukat, hogy azonnal indulni tudjanak, ha
kell (vö. Kiv 12,11). A meggyújtott, égő lámpának ugyanez volt a jelentése:
készen állni az indulásra, akár éjszaka is. Az Urat várni a hívők boldogsága.
Isten minden nap ott áll szívünk ajtajában és zörget, ahogy a Jelenések
könyvében is olvassuk. Boldog az az ember, aki ajtót nyit neki, mert hihetetlen
jutalomban lesz része: a ház ura maga lesz az ő szolgájává; felövezi magát,
majd leülteti őt és fölszolgál neki. Felcserélődnek a szerepek. Hihetetlennek
tűnik, de épp ebben áll a kapott kegyelem paradoxonja. Jézus is úgy jelenik
meg, mint aki szolgál. És úgy is cselekszik, mint a szolga. Az utolsó vacsorán
szó szerint szolgaként viselkedett: vizet öntött egy mosdótálba, derekára
kendőt kötött, és lehajolt, hogy megmossa a tanítványai lábát, egyiket a másik
után. Ez a kép az evangéliumi üzenet szerves része: Isten képe, kijelentése
önmagáról, aki annyira szeret bennünket, hogy lábunkig hajol. S ez történik
velünk is, valahányszor befogadjuk az Urat szívünkbe az imádságban, vagy a
szegények szolgálatában, s legfőképp pedig a szent liturgiában, amelyben ünnepi
lakomát készít nekünk, hogy igéjével és saját testével tápláljon bennünket. Az
Úr várásának boldogsága nem abban rejlik, hogy mi befogadhatjuk őt. Az igazi
boldogság azokban a javakban van, amelyekben ő részesít, miután befogadtuk
szívünkbe. Az Úr azért jön, hogy szolgáljon nekünk, hogy segítsen, hogy
megszabadítson, hogy egészen a mennybe emeljen, maga mellé.
Imádság az Úr anyjával, Máriával
