Boldog Puglisi József atyára emlékezünk, aki
Palermóban volt plébános,
s akit a maffia gyilkolt meg 1993-ban.
Iz 53,10–11; Zsolt (32)33; Zsid 4,14–16;
Mk 10,35–45
Márk
beszámol arról a beszélgetésről, amely Jézus és Zebedeus két fia, Jakab és
János között játszódott le. Még mindig a Jeruzsálem felé vezető úton vagyunk.
Jézus harmadszor is megosztja tanítványaival, milyen sors vár rá útjának végén.
A két tanítványra egyáltalán nincsenek hatással a Mester súlyos szavai, és
feltűnően kemény szívvel reagálnak rá. Azzal a kéréssel állnak ugyanis Jézus
elé, hogy ők szeretnék megkapni a fő helyeket, amikor megalapítja országát.
Jézus
így felel tanítványainak: „Nem tudjátok, mit kértek. Készen vagytok rá, hogy
igyatok a kehelyből, amelyből majd én iszom, vagy hogy a keresztséggel,
amellyel én megkeresztelkedem, ti is megkeresztelkedjetek?” Az evangélium követelményeit
megpróbálja két olyan jelképpel – a kehellyel és a keresztséggel – megértetni,
amelyet jól ismertek mindazok, akik olvasták a Szentírást. Jézus mindkét
szimbólumot a halálával kapcsolatban értelmezi: a kehely Isten haragjának
jelképe, ahogy Izajásnál találjuk: „Ébredj föl, ébredj föl, kelj föl,
Jeruzsálem! Te, aki megittad az Úr kezéből haragja poharát...” (Iz 51,17).
Jeremiás pedig ezt mondja: „Vedd a kezemből ezt a borral telt serleget, és
itasd meg belőle az összes nemzetet, amelyhez elküldelek!” (Jer 25,15). Ezzel a
képpel Jézus azt fejezi ki, hogy magára veszi Isten ítéletét a világban jelen
lévő bűn miatt, akkor is, ha ez a halált jelenti számára. Ugyanez vonatkozik a
keresztség jelére is: „Minden örvényed és hullámod rám zúdul.” (Zsolt 42,8)
Jézus tehát mindkét képpel azt üzeni, hogy az ő útja nem a hatalomhoz vezető
sikertörténet; sokkal inkább arról szól, hogy magára veszi az emberek
gonoszságát, Keresztelő János szavai szerint: „Íme az Isten Báránya, aki
elveszi a világ bűneit.”
A
két tanítvány valószínűleg meg se hallja a Mester szavait, az értelmét pedig
egyáltalán nem fogja fel. Ahhoz, hogy meghalljuk és megértsük az evangéliumot,
odafigyelésre és imádságra van szükség. A két apostolnak e pillanatban nem
fontos, hogy megértse az evangélium szavát. Őket az érdekli, hogy biztosan övék
legyen az első hely, vagy legalább figyeljenek oda az igényeikre. És együgyűen,
kissé ostobán azt felelik, hogy „készen” állnak. A két Zebedeus fivér kérése
természetesen irigységet és féltékenységet vált ki a többi tanítványból. Mint
minden emberben, úgy a tanítványok ösztöneiben is ott rejlik, hogy szeretnének
a maguk urai lenni, és annyira önállóvá válni, hogy ne legyenek ráutalva
senkire. A keresztényre viszont épp ennek ellenkezője igaz: a tanítvány mindig
a Mester iskolájában marad: mindig hallgatja az evangélium szavait – akkor is,
ha felelősségteljes pozíciót kell betöltenie az egyházban vagy a polgári
életben –, mindig Isten gyermeke marad: tanítvány, aki Jézust követi.
Ezért
gyűjti maga köré, és tanítja Jézus újra az apostolokat: „Tudjátok, hogy akiket
a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, s vezető embereik
éreztetik velük hatalmukat. Közöttetek azonban ne így legyen.” Mintha Jézus azt
akarná mondani, hogy a hatalmi ösztön mélyen gyökerezik az emberi szívben.
Senki sem védtelen a hatalom kísértésével szemben, az sem, aki keresztény
közösségben él. Jézus ezt mondja
tanítványainak: „Közöttetek azonban ne így legyen.” Itt persze nem a hatalom elleni
kritikáról van szó, hogy valami olcsó szerénykedést állítsunk a helyébe, ami
azután puszta közömbösséggé laposodhat. Az a hatalom, amelyről az evangéliumban
szó van, a szeretet hatalma. Jézus ezt nem csupán szavakkal, hanem a saját
életével is példázza: „Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a
szolgátok.” Ezt mondja magáról: „Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy
szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”
Ennek így kell lennie tanítványai életében is.
Imádság az Úr napján
