Október 7., évközi 27. vasárnap


Ter 2,18–24; Zsolt 127(128); Zsid 2,9–11; Mk 10,2–16


„Nem jó az embernek egyedül lennie” – Istennek ezek a szavai, amelyek az emberiség történetének hajnalán hangzottak el, belevésődtek minden emberi szívbe, mert az ember legalapvetőbb hivatására utalnak: mindenki a közösségen, a szolidaritáson, a kölcsönös segítségen alapuló életre hivatott. Azt mondhatjuk, hogy ez magának Istennek is a „hivatása”.
Ennek a vasárnapnak az evangéliuma arra késztet minket, hogy elgondolkodjunk a házasságból fakadó különleges és alapvető közösségen. A farizeusok Jézushoz intézett kérdése alkalmat ad erre: „El szabad-e a férjnek bocsátani a feleségét?”
Jézus egy másik síkon ad választ a kérdésre, először is emlékeztet a teremtés kezdetére, vagyis az emberi élet gyökereire. Idéz a Teremtés könyvének első soraiból (1,27; 2,24) és ezek alapján elmagyarázza, hogy az ember teremtésekor Isten parancsot is adott a házastársaknak: alkossanak felbonthatatlan egységet. A házastársak „csak egy testet” alkotnak – így mondja Jézus. A szövegben a hangsúly a „csak egy” kifejezésen van inkább, mint a testen (a héberben a test, vagyis hús szó az embert jelenti a maga egészében). Ismét hangsúlyozza, hogy a férfi és a nő hivatása az egymással való közösség. Ádám örömöt érez, amikor meglátja Évát, és ez jól kifejezi a szerelemre való elhivatottságot, amely természetesen nem azt jelenti, hogy a férfi uralkodik a nő felett, vagy fordítva. A férfit és a nőt azért teremtette Isten, hogy szeressék egymást. Ez a teremtés üzenete.
Az egymással való közösség szükségessége az emberiség történetének legmélyebb rétegébe vésődött bele. Éppen ezért a házastársi kötelék felbomlása mindig megsebzi a teremtett világot. A válás káros hatásai mindig a leggyengébbeket sújtják, a legvédtelenebbet, a gyerekeket, az öregeket, a betegeket. Vannak olyan különösen nehéz, összetett helyzetek, amelyekre megértéssel és könyörületességgel kell tekintenünk. Mégis oltalmazni kell azt a kincset, az életre szóló döntést, amely két emberből „egy testet” alkot. Isten családjaként az egyház ezért a házasság szentségéből születő család képmása. Az egyház olyan, mint az anya, aki megszüli, gondozza és kíséri a sok kis „családi egyházat”, amelyek lassanként épülnek fel. A keresztények közösségének anyai kötelessége támogatni gyermekeit – imádsággal és az együttérzés diktálta konkrét cselekvéssel –, hogy szeressék és megértsék egymást. Amikor szükséges, még nagyobb szeretettel kell fordulnia a legkisebbek, a leggyengébbek felé, akik a legtöbbet szenvednek a családi szeretet hiányától. Az egyházban – még inkább, mint máshol – érvényt kell szerezni a Teremtés könyvében olvasott szavaknak: „Nem jó az embernek egyedül lennie!” Az egyház – Isten családja – valóban minden ember családja és ezért a közösség háza is, ahol senkit sem hagynak magára.
Imádság az Úr napján