Ter 2,18–24; Zsolt 127(128); Zsid 2,9–11; Mk
10,2–16
„Nem
jó az embernek egyedül lennie” – Istennek ezek a szavai, amelyek az emberiség történetének
hajnalán hangzottak el, belevésődtek minden emberi szívbe, mert az ember
legalapvetőbb hivatására utalnak: mindenki a közösségen, a szolidaritáson, a
kölcsönös segítségen alapuló életre hivatott. Azt mondhatjuk, hogy ez magának
Istennek is a „hivatása”.
Ennek
a vasárnapnak az evangéliuma arra késztet minket, hogy elgondolkodjunk a
házasságból fakadó különleges és alapvető közösségen. A farizeusok Jézushoz
intézett kérdése alkalmat ad erre: „El szabad-e a férjnek bocsátani a
feleségét?”
Jézus
egy másik síkon ad választ a kérdésre, először is emlékeztet a teremtés
kezdetére, vagyis az emberi élet gyökereire. Idéz a Teremtés könyvének első
soraiból (1,27; 2,24) és ezek alapján elmagyarázza, hogy az ember teremtésekor
Isten parancsot is adott a házastársaknak: alkossanak felbonthatatlan egységet.
A házastársak „csak egy testet” alkotnak – így mondja Jézus. A szövegben a
hangsúly a „csak egy” kifejezésen van inkább, mint a testen (a héberben a test,
vagyis hús szó az embert jelenti a maga egészében). Ismét hangsúlyozza, hogy a
férfi és a nő hivatása az egymással való közösség. Ádám örömöt érez, amikor
meglátja Évát, és ez jól kifejezi a szerelemre való elhivatottságot, amely
természetesen nem azt jelenti, hogy a férfi uralkodik a nő felett, vagy fordítva.
A férfit és a nőt azért teremtette Isten, hogy szeressék egymást. Ez a teremtés
üzenete.
Az
egymással való közösség szükségessége az emberiség történetének legmélyebb
rétegébe vésődött bele. Éppen ezért a házastársi kötelék felbomlása mindig
megsebzi a teremtett világot. A válás káros hatásai mindig a leggyengébbeket
sújtják, a legvédtelenebbet, a gyerekeket, az öregeket, a betegeket. Vannak
olyan különösen nehéz, összetett helyzetek, amelyekre megértéssel és
könyörületességgel kell tekintenünk. Mégis oltalmazni kell azt a kincset, az
életre szóló döntést, amely két emberből „egy testet” alkot. Isten családjaként
az egyház ezért a házasság szentségéből születő család képmása. Az egyház
olyan, mint az anya, aki megszüli, gondozza és kíséri a sok kis „családi
egyházat”, amelyek lassanként épülnek fel. A keresztények közösségének anyai
kötelessége támogatni gyermekeit – imádsággal és az együttérzés diktálta
konkrét cselekvéssel –, hogy szeressék és megértsék egymást. Amikor szükséges,
még nagyobb szeretettel kell fordulnia a legkisebbek, a leggyengébbek felé,
akik a legtöbbet szenvednek a családi szeretet hiányától. Az egyházban – még
inkább, mint máshol – érvényt kell szerezni a Teremtés könyvében olvasott
szavaknak: „Nem jó az embernek egyedül lennie!” Az egyház – Isten családja –
valóban minden ember családja és ezért a közösség háza is, ahol senkit sem
hagynak magára.
Imádság az Úr napján
