Június 3., szerda


Lwanga Szent Károly emléknapja: tizenkét társával együtt mártírhalált szenvedett Ugandában, 1886-ban

2Tim 1,1–3.6–12 – A kegyelmek, melyekben Timóteus részesült


1Pál, Isten akaratából, a Krisztus Jézusban való élet ígérete szerint Krisztus Jézus apostola 2Timóteusnak, szeretett fiának. Kegyelem, irgalom és béke az Atyaistentől, és Krisztus Jézustól, a mi Urunktól!
3Hálát adok Istennek – akinek, miként őseim, tiszta lelkiismerettel szolgálok –, amikor szüntelenül, éjjel-nappal megemlékezem rólad imádságaimban. 
6Éppen ezért figyelmeztetlek, szítsd fel magadban Isten kegyelmi ajándékát, amely kézrátételem által benned van. 7Hiszen Isten nem a félénkség lelkét adta nekünk, hanem az erőét, a szeretetét és a józanságét. 8Ne szégyenkezz hát az Úrról való tanúságtétel miatt, sem énmiattam, aki őérte bilincseket hordok, hanem szenvedj velem az evangéliumért Isten erejének segítségével. 9Ő megmentett és szent hívással meghívott minket, nem tetteink alapján, hanem saját elhatározása és kegyelme által, amelyet örök idők előtt adott nekünk Krisztus Jézusban. 10Ez most nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak megjelenése által, aki a halált legyőzte, az életet pedig és a halhatatlanságot felragyogtatta az evangélium által. 11Ennek lettem hírnöke, apostola és tanítója.
12Ezt is emiatt szenvedem, de nem szégyenkezem, mert tudom, kinek hittem, s biztos vagyok abban, hogy ő meg tudja őrizni rábízott kincsemet addig a napig.

Pál a Timóteusnak szóló második levelét azzal kezdi, hogy Jézus Krisztus apostolainak hatalmáról beszél, amit ő Isten akaratából kapott. Mivel tisztában van Timóteus fiatalságával, de a ráruházott apostoli szolgálat komolyságával is, Pál emlékezteti őt, nem kell félnie, hiszen a kézrátétel segítségével magától Istentől kapott hozzá különleges erőt. Ezt az adományt természetesen imádsággal, hűséggel és elkötelezettséggel kell Timóteusnak gyümölcsözővé tennie önmagában. Pál világossá teszi a fiatal tanítvány számára, hogy „Isten nem a csüggedtség, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk”, s ezáltal válhatunk bölcs és erős pásztorrá. S így Timóteusnak nem szabad félve és megilletődve „tanúságot tenni Urunk mellett”, vagyis Jézus evangéliumát hirdetni. Ahogyan nem kell szégyenkeznie Pál apostol miatt sem, aki ekkortájt épp érte, vagyis az Úrért fogoly, s aki élete céljául tűzte ki az igehirdetést. Ez utóbbi persze minden tanítványra ugyanúgy igaz, ahogy Jézus mondta: „Azokat, akik megvallanak engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt” (Mt 10,32). Pál, aki tisztában vele, utolsó földi napjait éli, bizonyossággal és meggyőződéssel vallja, hogy mindaz, amit rábíztak (2Tim 1,14; 1Tim 6,20) jó helyen van a mindenható Isten kezében, amíg „az a nap” el nem jön, vagyis a mostani idő végezetéig, s az Úr visszatértéig (2Tim 1,18; 2Tesz 1,10). Azt kéri hát Timóteustól, hogy őrizze meg a „rábízott kincset”, vagyis Jézus Krisztus evangéliumát, amely „legyőzte a halált, s felragyogtatta előttünk az életet”.
Imádság a szentekkel