Szent
Iréneusz (130–202) lyoni püspök és vértanú emléknapja: Anatóliából érkezett a
mai Franciaország területére, hogy hirdesse az evangéliumot
2Kir 4,8–11.14–16; Zsolt
89 (88); Róm 6,3–4.8–11; Mt 10,37–42
„Aki
apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám, aki fiát vagy
lányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám.” Jézus olyan mély
szeretetet kér tanítványaitól, amely erősebb a családtagjaink iránt érzett
szeretetnél. Csak az méltó az Úrhoz, aki így szereti őt. A rövid szövegben
háromszor ismétlődik a „méltónak lenni hozzám” kifejezés, s ez a különleges
hangsúly visszaköszön majd a kafarnaumi százados szavaiban is, amelyet minden
szentmisén elismételünk: „Uram, nem vagyok méltó, hogy betérj házamba!” És
valóban, ki méltó arra, hogy magába fogadja az Urat? Elég egy őszinte
pillantást vetnünk bármelyikünk életére, hogy meggyőződjünk gyengeségünkről és
bűnösségünkről. Jézus tanítványának lenni se nem könnyű, se nem egyszerű, és nem
a beleszületés vagy hagyomány tesz tanítvánnyá bennünket. Kereszténnyé nem a
születésünkkel, csakis személyes döntésünkkel válunk. És az evangélium meg is
mondja, hogy milyen jelentőségű ez a döntés. Azok Jézus tanítványai, akik
fenntartás nélkül kitartanak Jézus oldalán és osztoznak sorsában, egészen
addig, hogy azonosulnak vele. Ilyen értelemben a tanítvány úgy tudja megtalálni
önmagát, ha rálel Jézusra.
Pontosan
ebből a látószögből kell olvasni a következő szavakat: „Aki meg akarja találni
életét, elveszíti; aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.” Ez Jézus
egyik legtöbbet idézett mondata (hatszor szerepel az evangéliumokban). Az első
keresztény közösségek természetesen magának Jézusnak az életében megvalósult
kijelentésnek fogták föl, hiszen Jézus volt, aki „megtalálta” az életet (a
feltámadással), miközben „elveszítette” (értünk ajándékozva a kereszten).
Mindez pontosan az ellentéte a mai mentalitásnak, miszerint a boldogság nem
más, mint foggal-körömmel ragaszkodni a saját életünkhöz, saját időnkhöz, saját
gazdagságunkhoz, saját érdeklődésünkhöz.
A
missziós útra induló apostolokhoz szóló beszéd a befogadásuk módjáról mond
néhány információt. Természetes, ha a küldött azt szeretné, hogy örömmel
fogadja az, akihez küldték. Ezt kívánja Jézus is, és meg is magyarázza, hogy
miért: „Aki titeket befogad, engem fogad be, aki pedig engem fogad be, azt
fogadja be, aki engem küldött.” Ebben a rövid mondatban kristályosodik ki a
tanítvány méltóságának magyarázata: az apostol mindenben alá van rendelve az Úrnak.
Olyannyira, hogy jelenléte magának Jézusnak a jelenléte. Nyilvánvaló, hogy a
tanítványt prófétaként kell fogadni, olyan hírnökként, aki az evangéliumot
hozza el, Isten szavát közvetíti, nem pedig a sajátját. Az ige befogadása pedig
az a jutalom, amit az Úr ígér mindazok számára, akik befogadják tanítványait.
Jézus kicsinyeknek is nevezi küldötteit. És valóban, a tanítványnak nincs
aranya, ezüstje, nincs tarisznyája, nincs két ruhája, saru és bot nélkül
vándorol (Mt 10,9–10). Egyetlen gazdagsága az evangélium, amivel szemben ő is
kicsi és teljesen alárendelt. Ezt a gazdagságot kell befogadnunk és ezt a
gazdagságot kell továbbadnunk.
Imádság az Úr napján
