Június 13., szombat

1Kir 19,19–21 – Illés Elizeus vállára dobja köntösét

Előesti imádság  

¹⁹Elindult tehát onnan Illés és ráakadt Elizeusra, Sáfát fiára, aki éppen szántatott tizenkét iga marhával, s maga is egyike volt azoknak, akik a tizenkét iga marhával szántottak. Erre Illés odament hozzá, s rávetette palástját. ²⁰Ő tüstént otthagyta a barmokat, s utána futott Illésnek, s azt mondta: »Hadd csókoljam meg, kérlek, apámat s anyámat, s aztán majd követlek.« Ő azt mondta neki: »Eredj csak és térj vissza, mert ami az én dolgom volt, megtettem veled.«
²¹Miután visszatért tőle, vett egy iga marhát, levágta, a marhák ekéjével megfőzte a húst, odaadta a népnek, hogy egyenek, aztán felkelt, elment, s követte Illést, s a szolgája lett.

Miután találkozik Istennel a Hóreben, Illés elkezdi visszaútját, s közben találkozik Elizeussal, az Úr által utódjául választott férfival, aki épp szánt a földeken. A próféták nem valamilyen különleges, behatárolható csoportból való emberek voltak. Néhányan közülük, mint például Izajás, városlakók voltak, mások vidéki környezetből származtak, mint Ámosz és Mikeás, megint mások pedig papi család sarjai voltak, mint Jeremiás és Ezekiel. Elizeust szántás közben érte a meghívás. A prófétai elhívás általában valamilyen különleges gesztusban nyer kifejezést, amelyben megnyilvánul Isten jelzése. Elizeus vállára Illés próféta dobja rá köntösét. Az egész hirtelen történik: azt sem tudjuk, ismerik-e egymást. Mindenesetre amint megkapja a köntöst, Elizeus „otthagyta az ökröket, és Illés után szaladt”. De mi is történt? Az a köntös egy egyszerű ruhadarab volt csupán. Elizeus megértette, hogy az Úr Lelke fordult felé, s hogy olyan örökséget kapott a vállára, amelyért eztán felelősséggel tartozik. Megértette, hogy nem ő választ, hanem őt választotta ki az Úr arra, hogy hirdesse igéjét. A próféta valójában nem magáról beszél, nem is magáért: ő ugyanis teljes egészében Istené. Ugyanez fog megtörténni később a Galileai-tenger partján, amikor Jézus elkezdi elhívni első tanítványait. Ők is azonnal otthagyják a hálóikat, és követik. Viszont az is igaz, hogy Illés elfogadja Elizeus kérését, miszerint el akar köszönni szüleitől. A különbség kétségtelenül megmutatkozik ahhoz képest, ami Jézus válasza volt egy hasonló helyzetben: „Egy másikat felszólított: »Kövess engem!« Az így válaszolt: »Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem apámat.« »Hagyd a holtakra, hadd temessék halottaikat – mondta neki –, te meg menj, és hirdesd az Isten országát.« Egy harmadik ezt mondta neki: »Uram, követlek, de engedd meg, hogy előbb elbúcsúzzam a családomtól.« Jézus így válaszolt: »Aki az eke szarvára teszi kezét, és hátrafelé néz, nem alkalmas az Isten országára.«” (Lk 9,59–62) Az evangéliumban van valami elementáris radikalitás, melyet nem lehet sem enyhíteni, sem oldani. Az Úr követése az egyetlen, ami végső soron számít. Elizeus visszatérve Illés követője lett. A próféta küldetése, mely minden tanítványé is, előfeltételezi a meghallgatást és a követést. A feladat: köntösként magunkra venni Isten igéjét, és ahová csak küld az Úr, mindenütt hirdetni.

Előesti imádság