Június 4., csütörtök

2Tim 2,8–15 – Isten szava nincs megbilincselve

Imádság az egyházért 

⁸Gondolj Jézus Krisztusra, Dávid sarjára, aki feltámadt a halottak közül, mint ahogy hirdeti az én evangéliumom, ⁹amelyért a bilincseket is beleértve úgy szenvedek, mint egy gonosztevő. De Isten igéje nincs megbilincselve. ¹⁰Mindent elviselek tehát a választottakért, hogy ők is elnyerjék a Krisztus Jézusban levő üdvösséget, az örök dicsőséggel együtt. ¹¹Igaz beszéd ez: ha vele együtt meghalunk, vele együtt élni is fogunk; ¹²ha vele együtt szenvedünk, vele együtt uralkodni is fogunk. Ha megtagadjuk őt, ő is megtagad minket, ¹³de ha hűtlenek leszünk, ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja.
¹⁴Erre figyelmeztess, kérve kérj mindenkit Istenre. Szóvitát ne folytass; nem jó az semmire, csak a hallgatóság romlására. ¹⁵Azon légy tehát, hogy derék embernek bizonyulj az Úr előtt, olyan munkásnak, aki meg nem szégyenül, s aki helyesen munkálja az igazság igéjét.

Pál arra biztatja Timóteust, hogy legyen erős, ne csüggedjen, ne hagyja, hogy eluralkodjon rajta a gyávaság. Erejének forrása „Krisztus Jézus kegyelme”, s a Jézussal való találkozásból kell folyamatosan ihletet és erőt merítenie szolgálatához, aminek célja, hogy hirdesse és továbbadja az evangéliumot „megbízható” embereknek, hogy azok is terjesszék. Pál itt valójában az Egyház hagyományának értelméről beszél, ami nem más, mint ugyanazt az evangéliumot továbbadni nemzedékről nemzedékre: szakadatlan láncolat ez, amely a mai hitet összeköti az apostolok prédikálásával, és így magával Jézussal. A keresztény hagyomány nem elvont igazságok és üres rítusok továbbadása, hanem a keresztre feszített és a halálból feltámadott Jézus életének szavakkal és tettekkel való megvallása. Ezt a keresztény igehirdetést a láncok sem tudják megbilincselni. Pál saját börtönének bilincseiről beszél, amikor ezt a levelet fogalmazza. Majd igen hatásosan hozzáteszi: „Isten szava nincs megbilincselve.” Nincs olyan emberi erő, mely föl tudná tartóztatni. Sőt, az üldöztetés megerősíti és megsokszorozza a hitet. Pál pontosan tudja, hogy szenvedése része az apostoli küldetésnek, ami minden idők tanítványaira is igaz. A vértanúság, avagy a Jézusért hozott életáldozat szerves része az evangéliumnak. Ezért mondhatja Pál: „Ha meghalunk vele, majd élünk is vele; ha tűrünk vele, uralkodni is fogunk vele.” Aki életét adja Krisztusért, az dicsőségének is társörököse lesz. Aki azonban elhagyja Krisztust, annak tragikus a sorsa. Ám mindenképpen jó tudnunk – teszi hozzá az apostol –, hogy Jézus hű marad, soha nem válik hűtlenné. Olyan atyai intelem ez, amelyet az apostol azért intéz a hívőkhöz, hogy tudják, Jézus mindenképpen hazavár minket, ahogy a tékozló fiút is az apja. Ahogyan ő szeret bennünket, az sokkal erősebb a mi gyengeségeinknél és bűneinknél.

Imádság az Egyházért