Június 29., hétfő

Szent Péter és Szent Pál apostol vértanúk ünnepe: Rómában haltak mártírhalált 60-70 körül; a katalán Boldog Raimundus Lullusra (1235–1316) emlékezünk: Szent Ferenc lelkiségéhez állt közel, szerette a muzulmánokat, előmozdította a hívők közti párbeszédet

 

Mt 16,13–20 – Péter elsősége

Imádság az apostolokkal 

¹³Amikor Jézus Fülöp Cézáreájának vidékére ment, megkérdezte tanítványait: »Kinek tartják az emberek az Emberfiát?« ¹⁴Ők ezt felelték: »Egyesek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások meg Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül.« ¹⁵Erre megkérdezte őket: »És ti kinek tartotok engem?« ¹⁶Simon Péter válaszolt: »Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.« ¹⁷Jézus azt felelte neki: »Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van. ¹⁸Én pedig mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. ¹⁹Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is.« ²⁰Ezután meghagyta a tanítványoknak, hogy senkinek se mondják el, hogy ő a Krisztus.

Ma ünnepeljük a két szent apostolt, Pétert és Pált. Emlékük végigkíséri az Egyház majdnem kétezer éves történetét, különösen is Róma egyházának történetét, ahol mindketten elszenvedték a mártírhalált. Pétert Jézus hívta el, amikor épp hálóját javítgatta a Galileai-tó partján. Amint ez a fiatal názáreti tanító gazdagabb életre hívta, hogy embereket halásszon, és ne halakat, „azonnal otthagyta hálóját és követte őt” – jegyzi meg az evangélista. Később a tizenkettő között találjuk. A heves természetű és határozott ember típusát testesíti meg. Mégis Jézus elfogásának estéjén elég volt egy szolgálólány, hogy árulásra késztesse. Ám amikor azon az estén tekintete találkozott Jézus gyengéd tekintetével, sírt, és megértette, hogy az ő ereje egyedül ebben az arcban van. A gyenge Péter az igazi Péter, aki hagyja, hogy megérintse Isten Lelke, és a tanítványok közül elsőnek jelenti ki: „Krisztus vagy, az élő Isten Fia” (Mt 16,16). Az Úr azonban az ő gyengeségéből alkotta azt a lelki sziklát, aminek mindannyian a része vagyunk.

Az ifjú Pállal viszont azok oldalán találkozunk, akik Istvánt megkövezik. A gyilkosok az ő lábához tették le ruháikat őrzésre. Elkeseredett küzdelmet folytatott a fiatal keresztény közösség ellen. Még engedélyt is kért, hogy üldözhesse őket. De a damaszkuszi úton az Úr úgy látta jónak, hogy leessen magabiztosságának és gőgjének magas lováról. Ez alkalommal – mint Péter az árulás után – Pál is érezte, hogy megérinti valami a szívét. De az ő szeméből nem fakadtak könnyek, hanem zárva maradt: elvesztette látását. Őt, aki megszokta, hogy másokat irányít, kézen fogva kellett Damaszkuszba vezetni. Az örömhír, amit Ananiás hirdetett neki, megnyitotta a szívét és a szemét. Pál először a zsidóknak, később a pogányoknak hirdette az igét, és sok közösséget alapított. Kilépett az első keresztény közösség megszokásaiból, és egyetemessé tette az evangéliumi küldetést.

Az Egyház kezdettől fogva tudatosan együtt emlékezett rájuk, hogy újra egységbe illessze tanúságtételüket. Mindketten otthagyták saját munkájuk nyomát Krisztus egyetlen Egyházán, egymástól oly különböző gazdagságukkal, karizmájukkal. Jellemvonásaik részét képezik a római egyház hitének és életének, vagyis a mi hitünknek, a Sant’Egidio közösség hitének, amit igenis jellemez az ő karizmájuk. Emlékezzünk csak, mint mondott nekünk Szent II. János Pál pápa: „Bárhova mentek is, Rómában vagytok”, hangsúlyozva ezzel, hogy hitünknek egyszerre kell táplálkoznia mindkét nagy tanúságtevő szelleméből: Péter alázatos, szilárd hitéből és Pál kitárt, egyetemes szívéből.

Imádság az apostolokkal