Iz
55,10–11; Zsolt 65 (64); Róm 8,18–23; Mt 13,1–23
Olyan óriási tömeg gyűlt össze
Jézus körül, hogy kénytelen beszállni egy bárkába, ami talán Péteré. Innen
beszél hosszan a népnek. A mai evangéliumi szakasz az egész fejezetet kitevő
hét példabeszédből az elsőt tárja elénk. Ez a magvető példabeszéde. Jézus azzal
kezdi, hogy a magvető kimegy vetni, széles mozdulatokkal szórja a magot mindenhová,
és nem zavarja, hogy csupán a magok egynegyede hoz majd termést. Erre Jézus föl
is hívja a figyelmet. Világosan látszik az a fajta bőkezűség, mely nem
méricskéli, hogy mi megy veszendőbe. Ez a magvető nem a számítgatás embere; sőt,
úgy tűnik, az olyan földekben is bízik, melyek inkább nevezhetők útnak vagy
kövek halmazának, mint felszántott, vetésre alkalmas földnek. Itt is elszórja a
magot, abban a reményben, hogy gyökeret ereszt.
Olyan szakasza ez a Szentírásnak,
mely az evangelizációs küldetésünk fontosságára figyelmeztet, amire Ferenc pápa
is sokszor buzdít bennünket. Ahogyan Jézus kiküldi a magvetőt, úgy ösztönzi ma
a pápa az egész Egyházat, hogy menjen ki magot vetni, és Jézushoz hasonlóan
legyen nagyon bőkezű a mag szórásában, minden földbe vessen magot, még a
legkeményebbe is: vessen a kieső helyeken is, ahol a legkövesebb, legáthatolhatatlanabb,
legellenállóbb, legrosszabb a föld. Jézusnak – aki maga az igazi magvető és mintaképe
valamennyi magvetőnek – minden föld fontos: nincs olyan hely, ami ne volna méltó,
hogy magot kapjon, amit ne tartana méltónak a figyelemre. Nem hagy ki egyetlen
talpalatnyi felületet, még a legtávolabbit sem. A misszió fontossága abból
születik, hogy mindenkinek szüksége van az evangéliumra, hiszen más magvetők az
erőszak és a viszály magvait szórják. A mai evangélium missziós üzenete a ma
emberéhez szól. Hozzánk is.
És ezt látjuk a példabeszéd
leírásának második részében. A tanítványok – valószínűleg már este, miután
hazatértek – megkérik Jézust, hogy magyarázza meg a zavarba ejtő példabeszédet.
S itt, amikor Jézus válaszol, jól látszik a Mester és tanítványai közötti mély
belső kapcsolat is: „Nektek megadatott, hogy megértsétek a mennyek országának
titkait.” Majd elmagyarázza, hogy mi is volt a jelentése a nap folyamán elmondott
példabeszédnek. Jézus szavai mindenkire vonatkoznak. Igaz ugyan, hogy a
tanítványok arra is meghívást kaptak, hogy magvetők legyenek: „Amint engem
küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Ugyanakkor mindenekelőtt az ige
hallgatói vagyunk. A tanítványok – és mi is – annak a földnek a részei vagyunk,
ahová az Úr széles mozdulatokkal szórja a magot. És a földeket, amiket a
példabeszéd említ, saját tapasztalatból is ismerjük. Néha, amikor közöny
jellemez minket, a mi szívünk is olyan kemény, mint az út széle; máskor
szokásaink lesznek köves talajjá, és így nem tudunk gyümölcsöt teremni. És
hányszor volt, hogy aggodalmaskodásunk fojtotta meg azt a magot, amelyik már
gyökeret eresztett bennünk, és elkezdett fejlődni!
De az Úr kimegy magot vetni mindennap,
miattunk is. Ha hűséggel hallgatjuk Isten szavát, akkor mi is a jó föld része
leszünk. Annak, ami termést hoz: hol százszorosat, hol hatvanszorosat, hol
pedig harmincszorosat.
Imádság
az Úr napján
