Szent Illés próféta emlékezete, aki
elragadtatott az égbe, és Elizeusra hagyta köntösét; a Santa Maria in
Trastevere bazilikában a békéért imádkoznak
1Kir
17,7–16 – A careftai özvegy
7Napok múltával azonban kiszáradt a patak, mert nem volt eső az országban.
8Ezért az Úr szózatot intézett hozzá, ezekkel a szavakkal: 9»Kelj fel, s eredj a szidoniak Száreftájába, s tartózkodj ott: íme, meghagytam ott egy özvegyasszonynak, hogy tápláljon téged.« 10Felkelt és elment Száreftába. Amikor a város kapujához ért, meglátott egy özvegyasszonyt, aki fát szedegetett. Megszólította, s azt mondta neki: »Adj nekem egy kis vizet valami edényben, hadd igyam.« 11Amikor aztán az elment, hogy hozzon, ő így kiáltott utána: »Hozz nekem, kérlek, egy falat kenyeret is kezedben.« 12Az ezt felelte: »Az Úrnak, a te Istenednek életére mondom, hogy nincs semmiféle kenyerem, csak egy maroknyi lisztem a vékában s egy kis olajam a korsóban: éppen egy pár darabka fát szedek, hogy elkészítsem azt magamnak s fiamnak, hogy megegyük, s azután meghaljunk.«
13Azt mondta neki Illés: »Ne félj, csak eredj, s tégy, ahogy mondtad. Először azonban nekem készíts abból a lisztecskéből egy kis hamuban sült lepényt, s hozd ki azt nekem. Magadnak és fiadnak azután csinálj. 14Ezt üzeni ugyanis az Úr, Izrael Istene: ‘Nem ürül ki lisztes vékád, s nem apad el olajos korsód mindaddig, amíg esőt nem ad az Úr a föld színére.’« 15Erre az elment, s Illés szava szerint cselekedett, és evett ő s az asszony s egész házanépe, s attól a naptól kezdve 16nem ürült ki a lisztes véka, s nem apadt el az olajos korsó – az Úr szava szerint, amelyet Illés által szólt.
Ezen a napon az egyház Illésre
emlékezik; Isten szava arra szólít, hogy a prófétának a careftai özvegynél tett
látogatásáról elmélkedjünk. Ez a történet a nehézségről, a szükségről és
szűkösségről, valamint a törékeny és sanyarú életről szól. De Illés lesz benne
a remény közvetítője. Istennek a jövőre, az éhínség végére vonatkozó ígéretét a
próféta nem a földi hatalmasságokkal osztja meg, hanem Isten szavát követve
kiválaszt egy özvegyasszonyt és annak árva fiát, hogy szembenézzen a
lehetetlennel, és rést üssön a jövő kilátástalanságán. Egy maréknyi liszttel és
pár csepp olajjal – ami már csak egy napig tarthatta volna életben az anyát és
fiát – biztonságot teremt: ez a kevéske élelem ugyan nem lesz több, de nem is
fog elfogyni. Ez az a mérték, ami elégséges az élethez, egyben jelzés arra is,
hogy életünk úgy születik, lesz teljes, sőt mindenki számára bőséges, ha
megosztjuk másokkal. Illés kérése mégis hatalmas túlzásnak tűnik az
özvegyasszony számára. A próféta persze tisztában van vele, hogy nem csupán az
éhség szól belőle, hanem maga Isten akar elmondatni vele ebben a halálos
sötétséggel átitatott színtéren egy olyan üzenetet, ami a remény és a megszabadulás
fényével világít. A segítségkérés, miként az ima is, mindig értéket hordoz, és
ebben az esetben is emlékezteti az özvegyasszonyt, hogy neki is van értéke,
szegénysége ellenére tud másokon segíteni. Ezért nem is tagadja meg a
segítséget, hanem ahogyan az evangélium özvegyasszonya, aki minden pénzét
bedobta a templomperselybe, úgy ő is felajánlja utolsó tartalékait Isten
prófétájának és küldöttének. Ez pedig arra figyelmeztet minket, hogy amikor
segítséget, támogatást vagy pártfogást kérnek tőlünk, minden esetben föl kell
tennünk magunknak a kérdést, hogy ez valójában nem Istennek a mi vigasztalan és
materialista világunk jövőjére vonatkozó tervének része-e. Így pedig ez a
szegény özvegyasszony azt példázza, ami minden ember szívében ott van, és éppen
e példa alapján indulhat fel a mi szívünk is, amikor belátjuk, hogy a kölcsönös
segítségnyújtásban a kegyelem és az irgalmasság kiapadhatatlan forrása buzog.
Imádság
a szegényekért
