Nunziára emlékezünk, a Nápolyban
1991-ben elhunyt, szellemi fogyatékos asszonyra; és vele együtt minden
sorstársára, akik az Úrban szenderültek el
Jer
18,1–6 – Jeremiás a fazekasnál
1Az ige, mely elhangzott Jeremiáshoz az Úrtól: 2»Kelj fel, és menj le a fazekas házába! Ott majd tudtul adom neked igéimet.« 3Lementem tehát a fazekas házába, és íme, az éppen dolgozott a korongon. 4Ha rosszul sikerült a fazekas kezében az edény, melyet az agyagból készített, újból készített belőle egy másik edényt, ahogy a fazekas szemében helyesnek látszott, hogy elkészítse. 5Akkor így hangzott az Úr igéje hozzám: 6»Vajon nem tehetek-e úgy veletek, Izrael háza, mint ez a fazekas? – mondja az Úr. – Íme, mint az agyag a fazekas kezében, olyanok vagytok ti az én kezemben, Izrael háza!
„Igen, amilyen az agyag a fazekas
kezében, olyanok vagytok ti is az én kezemben.” Ezek a szavak az ember
teremtésére emlékeztetnek, amikor az Úr előbb megalkotta a föld porából, azután
orrába lehelte az élet leheletét. Nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy minden
egyes ember örök állapotát éppen ez a porból vett lét határozza meg, vagyis az,
hogy a gyengeség, végesség és törékenység jellemzi. De Isten nem veti meg ezt a
port, aki az ember, éppen ellenkezőleg, föltárja a benne rejlő kincset: a
fazekashoz hasonlóan ugyanis tovább formál mindannyiunkat, éltető Lelkét adja
nekünk, hogy „az ő képére és hasonlatosságára” növekedjünk. Az Úr nem veti meg
szegénységünket és törékenységünket. Nem szűnik meg fölénk hajolni, és
folyamatosan azon munkálkodik, hogy gyermekeiként növekedjünk és tanúivá
váljunk. Pál apostol tisztában volt ezzel, amikor azt állította, hogy
cserépedények vagyunk. És ezekben a cserépedényekben ott a megőrzendő és
továbbadandó drága kincs. Az Úr – szavai révén – szüntelenül árasztja szívünkbe
Szentlelkének leheletét. Jeremiás minket is emlékeztet nagy felelősségünkre:
engedjük az Úrnak, hadd alakítson minket, hogy aztán beteljesíthessük azt a
küldetést, amelyet ránk bíz. Aki engedi, hogy az Úr alakítsa, nem pedig saját
„szívének gonoszsága”, áldásra lel. Az Úr, mintha csak szeretetteljes kihívást
intézne népéhez: „Ha akarjátok, kérdezősködjetek a nemzetek között: Van-e, aki
valaha ilyesmit hallott? Népem mégis megfeledkezett rólam. Elcsábították őket
útjaikról, az ősi ösvényről.” Az életben gyakran visszafordulunk, amikor nem
hallgatunk az Úrra. Ilyenkor lesznek rosszak cselekedeteink és döntéseink.
Ugyanez történik, amikor megfeledkezünk Isten szaváról. Ekkor megértjük a
próféta kérését, aki Istentől kér segítséget a hivatásából fakadó fáradságos
feladatok láttán. Csakis az Úrtól kaphatjuk az erőt, hogy tovább hirdethessük
szeretetének szépségét.
Imádság
az Egyházért
