Július 28., kedd

Jer 14,17–22 – Fohász Istenhez, hogy ne bontsa fel a szövetséget

17Mondd nekik ezt az igét:
Szemem könnyet hullat éjjel-nappal,
és nem csillapodik,
mert nagy töréssel tört össze
népem szűz leánya,
nagyon fájó sebbel.

18Ha kimegyek a mezőre,
íme, karddal megöltek vannak ott,
és ha bemegyek a városba,
íme, éhségtől elgyengültek.
Bizony, próféta is, pap is elvándoroltak
olyan országba, melyet nem ismertek.«

19Vajon végleg elvetetted Júdát,
vagy Siont megutálta lelked?
Miért vertél meg minket úgy,
hogy nincs számunkra gyógyulás?
Békességre vártunk, de nincs semmi jó;
és a gyógyulás idejére, de íme, rettenet!

20Elismerjük, Uram, gonoszságunkat,
atyáink bűnét, hogy vétkeztünk ellened.

21Ne vesd el neved miatt,
ne gyalázd meg dicsőséged trónját!
Emlékezz, ne bontsd fel szövetségedet velünk!

22Vannak-e a nemzetek bálványai közt esőt adók?
Vagy az egek adnak-e záporesőket?
Nemde te vagy az Úr, a mi Istenünk,
és terád várunk?
Mert te alkottad mindezeket.

A gonoszság láttán a próféta nem keres kifogásokat vagy bűnbakot. És nem is menekül el, hanem elismeri Izrael népének bűnösségét. Jeremiás válasza ugyanaz, mint a zsoltároké és a Biblia sok más szakaszáé: az imádság. Az imádságban új értelmet nyer a rossz, a fájdalom és minden csapás. A hit emberének első válasza az imádság. Hite arra sarkallja, hogy forduljon oda Istenhez, és bízza rá magát. Jeremiás reménytelen helyzetet ír le: éhínség, halál és zavarodottság uralkodik. A próféta szavai, miközben oly sok fájdalomteli helyzetet jellemeznek, segítenek, hogy észrevegyük a szenvedő emberek szeméből legördülő könnyeket. Isten maga az, aki sír a népét ért tragédia miatt: „Szememből patakzik a könny, éjjel-nappal, folyton-folyvást. Mert nagy baj érte népem leányát, végzetes csapás.” Ne siránkozzunk tovább önmagunk felett. A fájdalom annyi könnye hull a világban! Isten pedig velük sír, és arra tanít, hogy ne maradjunk közömbösek, hanem mi is sírjunk vele. A közömbösség mindig összejátszás a gonosszal. Ezért nem köszönt be a béke. Hányan várták a békét, de „nem jött semmi jó; a gyógyulás idejét, s lám, itt a rettegés!” Ilyenkor az imádság egyben az Úrhoz szóló kitartó kérleléssé válik: „Hát teljesen elvetetted Júdát, és a lelked egészen megutálta Siont?” Valójában azonban nem az Úr felejtett el minket: mi vagyunk azok, akik – Izrael népéhez hasonlóan – megfeledkezünk az Úrról, és önmagunkba zárkózva élünk, nem törődve jelenlétével és azzal, hogy gondja van a világ fájdalmaira és sebeire.

Imádság az Úr anyjával, Máriával