Július 9., csütörtök



Oz 11,1–4.8c–9 – Isten a mi atyánk

1Hajnalig örökre elpusztul
Izrael királya!
Mikor még gyermek volt Izrael,
akkor szerettem meg őt,
és Egyiptomból hívtam ki az én fiamat.

2De mennél inkább hívtam őket,
annál inkább távoztak tőlem;
a baáloknak áldoztak,
s a bálványoknak mutattak be áldozatokat.

3Pedig én szinte dajkája voltam Efraimnak:
karjaimon hordoztam őket,
s ők mégsem ismerték el,
hogy én vagyok az orvosuk.

4Emberi kötelékekkel,
a szeretet bilincseivel vonzottam őket;
olyan voltam hozzájuk,
mint aki arcához emeli a csecsemőt;
és lehajoltam hozzá,
hogy ételt adjak neki.
Szívem megváltozott bensőmben,
és szánakozásom is felgerjedt.

9Nem cselekszem haragom heve szerint,
nem rontom meg Efraimot ismét,
mert én Isten vagyok, és nem ember,
Szent, aki közötted vagyok,
és nem fogok indulattal jönni.

 
A most olvasott rész Istennek a saját gyermeke, Izrael iránti atyai és anyai szeretetét írja le. Az egész Szentírást tekintve ez az egyik leggyengédebb és legmeghatóbb szövegrészlet, melyben egy atya panaszát halljuk, akit fia annak ellenére hagyott el, hogy ő túláradó és mélyről jövő szeretettel volt iránta. Most is úgy szólítja meg népét, mint a kezdet kezdetén, szenvedélyes szeretettel, mint aki különleges küldetést szeretne gyermekére bízni, s ezért kiszabadítja őt a rabszolgaságból, majd gondját viseli, fölneveli, kézen fogja, és megtanítja járni; a jóság kötelékével vonzza magához, lehajol hozzá, hogy táplálja. Mi az, amit ez az atya nem tett meg fiáért? És mégsem kap mást, mint hűtlenséget cserébe! Olyan szövegrész ez, amit magunkra nézve is értelmezhetünk. Az Úr rólunk is gondoskodott. Hívása népe tagjaivá tett bennünket, családjába fogadott, a hívők közösségébe. S van anyánk is, az Egyház. Az első idők egyházának atyái ezt mondták: „Nem lehet atyánk Isten, ha nem lesz anyánk az egyház.” Ez az a nagyszerű ajándék, melyet Istentől kaptunk. S mégis, nem ritka eset, hogy mi magunk is úgy viselkedünk, mint Izrael: ösztöneinket követjük, és eltávolodunk Istentől. De az Úr nem adja föl velünk kapcsolatos álmát, mely szerint megszabadít bennünket sokféle evilági rabszolgaságunkból, hogy egy különleges szeretet tanúságtevőivé legyünk az összes nép közt. És minden hűtlenkedésünk ellenére újra meg újra hív bennünket, elkísér, megbocsát, magához vonz. Egyetlen evilági atya sem volna képes úgy viselkedni, ahogy ő. Isten viszont újra meg újra felindul és biztosít bennünket: „Nem hagyom, hogy fellobbanjon haragom.” Irántunk való szeretete miatt megfékezi önmagát, és addig szólítgat, míg vissza nem térünk hozzá, s míg nem hagyjuk, hogy irgalmába burkoljon bennünket.
Imádság az Egyházért