Július 3., péntek

Szent Tamás apostol ünnepe: Jézust urának vallotta, és tanúságot tett róla a világban, a hagyomány szerint egészen Indiáig

Jn 20,24–29 – Tamás hite

Imádság az apostolokkal 

²⁴Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívnak, nem volt velük, amikor eljött Jézus. ²⁵A többi tanítvány elmondta neki: »Láttuk az Urat!« Ő azonban így szólt: »Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, és ujjamat a szegek helyére nem teszem, és kezemet az oldalába nem helyezem, én nem hiszem!«
²⁶Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványai, és Tamás is velük volt. Jézus eljött – bár az ajtó zárva volt –, megállt középen, és így szólt: »Békesség nektek!« ²⁷Azután azt mondta Tamásnak: »Tedd ide ujjadat és nézd a kezeimet; nyújtsd ki kezedet és tedd az oldalamba, és ne légy hitetlen, hanem hívő!« ²⁸Tamás azt felelte: »Én Uram és én Istenem!« ²⁹Jézus erre azt mondta neki: »Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek.«

A mai napon a Didimusznak is nevezett Szent Tamást ünnepeljük. János evangéliuma többször is említi őt Jézus életének néhány fontos eseményével összefüggésben. Tamás egyáltalán nem volt rossz tanítvány; nagyon is képes a nagylelkű nekibuzdulásra: Lázár halálakor például ő biztatja a tanítványokat, hogy tartsanak Jézussal, akár életük árán. Inkább túlságosan biztos volt önmagában, a saját érzéseiben és saját ítéleteiben – ez világosan megmutatkozott a húsvéti eseményekben. A többi apostolnak, akik azt állították, hogy látták a feltámadt Urat, ő a hitetlenek meggyőződésével válaszol: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem.” Ez a mondat nem rossz emberre vall, inkább olyanra, aki nem képes önmagán túlra tekinteni, nem képes az elképzelésein – a saját érzékein – túllépni. Magabiztosságunkkal, a feltételezéseinkben és érzéseinkben való bizonyosságainkkal mi is igazán közelinek érezhetjük magunkhoz Tamást: azt hisszük el, amit látunk és érintünk. Tamásnak arra van szüksége, hogy újra találkozhasson az Úrral: láthassa, hallhassa és érinthesse. És tessék: Jézus nyolc nap elteltével ismét visszatér tanítványai közé, és így szól Tamáshoz: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet! Nyújtsd ki a kezedet, és tedd oldalamba! S ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamást mélyen megérintik Jézus szavai, és az Úr megsebzett teste előtt így kiált föl: „Én Uram és Istenem!” Erre Jézus odafordul hozzá, de egyben azokhoz is, akik Tamáshoz hasonlóan csak a szemüknek hisznek: „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” Ez az evangélium utolsó boldogmondása. És ez a boldogmondás igazán nekünk szól, akik anélkül hiszünk, hogy látnánk. A hit – az apostoloknak megadatott húsvéti megjelenések után – immár nem abból születik, hogy látjuk a Feltámadottat, hanem abból, hogy hallgatjuk Isten szavát, amit az igehirdetés közvetít, látjuk és érintjük a szegények és a kitaszítottak sebeit.

Imádság az apostolokkal