Július 7., kedd

I. Athenagorasz konstantinápolyi pátriárkának (†1972), az ökumenikus párbeszéd atyjának emléknapja

 

Oz 8,4–7.11–13 – A gazdagság, mely eltávolít Istentől

Imádság az Úr anyjával, Máriával 

⁴Királyokat választottak ők nélkülem;
fejedelmeket választottak tudtomon kívül;
ezüstjükből és aranyukból bálványokat csináltak,
hogy elvesszenek.

⁵Odalesz a borjúd, Szamaria!
Haragom felgerjed ellenük;
még meddig nem tudnak megtisztulni?

⁶Hiszen az is Izraelből való,
mesterember készítette, nem isten az,
és bizony szilánkokká lesz
Szamaria borja!

⁷Szelet vetnek ők, de majd vihart aratnak,
s a búzaszál nem hány kalászt,
a kalász nem ad lisztet,
és ha ad is, idegenek eszik meg azt.

⁸Felemésztődik majd Izrael;
máris olyan a nemzetek között,
mint a tisztátalan edény.

¹¹Mert sok oltárt épített Efraim, hogy vétkezzék,
bűnné lettek számára az oltárok.

¹²Ha még oly sok törvényemet írom is elő neki,
ő csak idegeneknek tekinti őket.

¹³Szeretik a véresáldozatokat, húst áldoznak és esznek,
de az Úr nem veszi ezt kegyesen;
megemlékezik most gonoszságaikról,
és megtorolja rajtuk bűneiket.
Visszatérnek ők majd Egyiptomba!

Ebben a szakaszban Ozeás próféta elítéli azt a szakadár állapotot, amibe az északi királyság süllyedt, mikor elhagyta Dávid királyi házát, és a bálványimádásra tért. A bálványimádás abszurditását a próféta egyértelműen fölmérte, és kigúnyolja az ember által készített bálványokat: „Kézműves készítette, bizony nem Isten az.” A bálványimádás hazugsága mindig gyászos következményekkel jár: „Szelet vetnek és vihart aratnak.” Olyan mondás ez, mely ma is él a nyelvben: felhívja a figyelmet a rossz döntések negatív következményeire, az olyan választásokra, melyek pillanatnyi előnyök érdekében és az egész közösségre háruló rossz hatások figyelembevétele nélkül születnek. A bálványimádás csak a bálványok és a kultuszok szaporodásához vezet. Ám a hívők szívében mindeközben semmi sem változik. Mi több, a kultuszok nagy száma végső soron egyetlen oltár és egyetlen kultusz felállításához vezet, ez pedig az én oltára, más szóval az az egyre elterjedtebb kultusz, amit úgy is hívnak, önimádat, az én kultusza, önmagunk és saját önmegvalósításunk imádata. És ezen az oltáron föláldozunk mindent, még a legkedvesebb érzéseinket és azt a közjót is, melynek ápolására az Úr nem szűnik figyelmeztetni bennünket. „Izrael megfeledkezett alkotójáról, és palotákat épített… Nos, tüzet bocsátok városaira, amely megemészti a palotákat is” – mondja az Úr. A jólét azonban nem tartós; mi több, gyorsan fölemésztődik. Jézus egyik példabeszédében figyelmeztet erre, melyben az esztelen gazdag nagyobb csűröket akar építeni, hogy a bőséges termést tárolni tudja: „Vigyázzatok, és óvakodjatok minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete” (Lk 12,15). Ehelyett arra hív bennünket, hogy Istenben gazdagodjunk (Lk 12,21). Az Úr nem feledkezik meg rólunk, és segít megértenünk, hogy az egyetlen valódi gazdagság az ő igéje, mely által benne gazdagodhatunk.

Imádság az Úr anyjával, Máriával