Imádság az egyházak egységéért, különös tekintettel az ortodox egyházakra
Iz 62,1–5; Zsolt 96 (95); 1Kor 12,4–11; Jn 2,1–11
1Harmadnapon menyegző volt a galileai Kánában. Ott volt Jézus anyja,
2és Jézus is hivatalos volt a menyegzőre tanítványaival együtt.
3Amikor fogytán volt a bor, Jézus anyja így szólt hozzá: »Nincs boruk!«
4Jézus azt felelte neki: »Mi közünk ehhez, asszony? Még nem jött el az én órám!«
5Anyja ekkor ezt mondta a szolgáknak: »Tegyetek meg mindent, amit mond!«
6A zsidók tisztulására volt ott hat kőedény, egyenként két vagy három mérős.
7Jézus azt mondta nekik: »Töltsétek meg az edényeket vízzel!« Színig töltötték őket.
8Ekkor így szólt hozzájuk: »Most merítsetek, és vigyetek belőle a násznagynak!« Azok vittek neki.
9Amint
a násznagy megízlelte a borrá vált vizet, mivel nem tudta, hogy honnan
való – de a szolgák, akik a vizet merítették, tudták –, odahívta a
vőlegényt,
10és
azt mondta neki: »Minden ember a jó bort adja először, és miután
megittasodtak, akkor a kevésbé jót. Te mindeddig tartogattad a jó bort!«
11Jézus ezzel kezdte meg csodajeleit a galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsőségét, és tanítványai hittek benne.Jn 2,1–11
János evangéliuma elejére helyezi a kánai menyegző történetét, amely bizonyos értelemben Jézus egész küldetésének összegzése. Nemcsak az első a „jelek” között, hanem azok archetípusa is. Önmagában foglalja össze a népek rendeltetési helyének képét, amelyet mindenki megérthet, sőt, vonzódhat hozzá. Jézus ezt világossá teszi az Országról szóló példabeszédeiben, amelyet épp egy esküvői lakomához hasonlít. Egy jövőképétől megfosztott és az élet értelmét elvesztett világban itt egy olyan ünnepi együttlétről van szó, amely saját vonzerővel bír. A kánai „jel” a tanítványok szívét is megváltoztatta, akik éppen Kána után kezdtek hinni Jézusban. Egy nagyon kicsi csoportot alkottak, akik mindössze három napja követték Jézust, de a kánai „jel” láttán – jegyzi meg az evangélista – „hittek benne”. Megértették, hogy a víz borrá változtatása valójában azt mutatja, hogy Jézus egy ünnephez hasonló együttlét idejét hirdeti meg az emberek között. Még a legszilárdabban rögzült szokások is felborultak. A násznagy meg is jegyezte: „Először mindenki a jó bort adja, s csak amikor már megittasultak, akkor az alábbvalót. Te meg mostanáig tartogattad a jó bort.” Kánában Jézus bevezette az új királyságot: a magány közösséggé, a szomorúság örömmé, a halál pedig életté változott. Végre beteljesedtek a próféta szavai: „Nem hívnak többé elhagyottnak, sem országodat magányosnak, hanem így neveznek: »én gyönyörűségem«”.
Az elbeszélésben feltűnő Jézus Anyjának jelenléte, aki már előtte is ott volt a menyegzőn. Olyan, mintha ő lenne az, aki arra ügyel, hogy minden jól menjen. Valójában ő veszi észre, hogy a bor hamarosan elfogy. Valószínűleg az általában több mint egy napig tartó lakodalom utolsó napja lehetett. Mária azonnal odamegy Fiához, és aggódva azt mondja neki: „Nincs több boruk.” Mondhatnánk: ő az, aki jóval előttünk, sőt néha nélkülünk is közbenjár, hogy minden rendben legyen. És érzi a szeretet felelősségét. Ezért Mária azt mondja a szolgáknak: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond!” Tudjuk, hogy Jézus az, aki a csodát véghez viszi, de szüksége van ezekre a szolgákra, hogy a korsókat csordultig töltsék vízzel, bőkezűen, szinte túlzott mértékben. Ez a közbenjáró ima ereje: egy igazi, valós szolgálat, amelyet mindannyiunknak újra fel kellene fedeznünk.
Imádság az Úr napján
