Sir 24,1–4.8–12; Zsolt 147; Ef 1,3–6.15–18; Jn 1,1–18
Ezekben a napokban magunkévá tehetjük János evangéliumának előszavát: „Láttuk dicsőségét, az Atya egyszülöttjének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be.” Igen, mi is láttuk a gyermek dicsőségét. El kellett indulnunk az úton, ahogyan a pásztorok is tették. Így cselekedett Mária és József is, akiknek ott kellett hagyniuk názáreti otthonukat, és egészen Betlehemig kellett menniük. A bölcsek is útra keltek: hagyták, hogy a csillag vezesse őket, s így megtalálják a Gyermeket, és hódoljanak előtte.
Van azonban egy olyan utazás, amely megelőzi a miénket: Isten Fiáé. Igen, az Úr jóval azelőtt, hogy mi elindultunk volna felé, már útra kelt, s az emberek közé jött, hogy aztán egy olyan kisvárosba érkezzen, amely nem fogadta be őt, s egy istállóval kellett beérnie. Isten szava, amelyet hallottunk, ablakot nyit erre az útra, amelyen az Úr leszállt hozzánk. Ez egy szenvedéllyel és szeretettel teli utazás, mely egyfolytában lefelé vezet, a mélybe. Isten semmit nem tartott meg önmagából, egyetlen törekvése az volt, hogy közöttünk lehessen, és megmenthessen bennünket. A bölcsesség, amelyről Sirák fia könyvében olvashatunk, és amely „a Fölségesnek szájából született” és minden dolog megtartója, előkészíti János előszavát, amely megállapítja: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt (…) A világba jött (...) és közöttünk lakott”. Sirák fiának könyve emlékeztet bennünket arra, milyen parancsot kap a bölcsesség: „A sátradat Jákobban üsd fel” – mondta neki az Úr –, „és az örökrészed Izraelben legyen…” S így – idézi fel a bölcsesség – „Sionban kaptam lakóhelyet. Letelepedtem a szeretett városban”.
Bennünket, kicsiny és egyszerű, bűnös embereket is kiválasztott az Isten, és néppé tett, hogy Igéje közöttünk lakozhassék. Az Egyház Isten igéjének szentélye. Mi vagyunk az Isten által kívánt hely, az útjának vége, ahogyan Sirák fiának könyve is írja: „Letelepedtem a szeretett városban, (...) s Jeruzsálemben van uralmam székhelye. Dicsőséges nép közt vertem így gyökeret, az Úrnak részében, az ő örökrészén.” Igen, Isten maga épített népet belőlünk: kegyelemből választott ki bennünket, minket hív a „szeretett városának” és „dicsőséges népének”. És az Úr az, aki azt akarja, hogy „szentek és feddhetetlenek” legyünk, vagyis „gyermekei”, pont mint Jézus.
Mindannyiunk szívében újjá kell születnie a gyermeknek. Valahányszor szívünkbe fogadjuk Isten szavát, megtörténik ez az újjászületés, ahogy János írja: „Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek (…) akik nem a vérnek vagy a testnek a vágyából s nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.” Isten igéje a gyermek és testvér mivoltunk gyökerénél van, új életet hoz létre, és az erősségünk lesz, amely segít legyőzni a rossz határait, és a szeretet és a béke tanúságtevőivé tesz bennünket. Mit jelent, hogy „hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek”? Azt jelenti, hogy az Ige Isten gyermekeivé tesz, szent népe tagjaivá tesz bennünket, egy olyan néppé, amely az evangélium szentélye lesz a világon. De létezik egy további életet adó hatalom is: aki az evangélium gyermeke, aki az Isten szava által újjászületik, az saját maga is képes másoknak életet adni. Nagy Szent Gergely azt mondta, hogy az Ige bennünk növekszik, miközben olvassuk. És ez a növekedés nemcsak magunkért van, hanem hogy másokat is Istenhez vigyünk.
Karácsonyi imádság
